Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)
Pröhle Károly: A konfirmációról
262 Pröhle Károly. tételezése, testamentum. Az idők teljességében a szövetségi viszony helyébe a fiiísági viszony lép. Bengel finoman és helyesen jegyzi meg Mt. 25, 28-hoz: ipsa vocabula et „διαθήκη 4 differunt eamque liabent differentiam, quae rei ipsi mirabiliter respondet; nam magis eongruit oeconomiae veteri, quae habet formám foederis, „διαθήκη" oeconomiae novae, quae habet formám testamenti. Foederis autem ratio non ita congruit plena filiatione. quae est in novo Testamente. Az új testamentómban nincs is szó arról, hogy Isten az egyes emberrel szövetséget köt. Az egyetlen látszólag helyes ellenvetést 1. Pét. 3, 21 alapján lehetne tenni, de csak a Luther-féle fordítás alapján. V. ü. a görög és a magyar szöveget, („έπερώτημα" — kérdés, kérdezés, megkérdezés, vagyis oly megszólítás, mely bizonyos várakozással van összekötve; csak a későbbi bizánci jogászok nyelvén jelenti közelebbről azt a kérdést, mely két fél között a szerződéskötést bevezeti: „spondesne?" — felelet: „spondeo" — azután a szerződést magát. Ebben az értelemben azonban az új szövetségben egyebütt nem találjuk; s különben is a „szerződés" fogalmától még egy lépéssel előbbre kell mennünk, hogy a „szövetség" fogalmára jussunk. Hogy „έπερώτημα" az idézett helyen ebben az értelemben áll, legfeljebb lehetséges, de nem valószínű.) — Azt hiszem, ennyi is elegendő arra, hogy a szövetség képzetének a szóbanforgó viszonyra való alkalmazást hibáztassuk s helyette mást, megfelelőbbet keresni igyekezzünk. Ami a konfirmációra vonatkozó többi három felfogásmódot illeti, ezek közül a másodikra (b) csak azt jegyezzük meg, hogy a konfirmációnak az Űr szentvacsorájával való összeköttetését okvetlenül fentartani kívánjuk, de a konfirmáció jelentőségét nem szorítjuk kizárólag erre az összeköttetésre. A c) pont alatt jellemzett felfogásra nézve, mely a konfirmáció lényegét az egyház által a kiskorúakon végzett vallásos erkölcsi paedagogiai tevékenység viszonylagos befejezésében keresi, kiemeljük, hogy a „viszonylagos" jelzőre súlyt kívánunk helyezni, minthogy felfogásunk szerint az egyház munkája ezzel befejezve nincs, csak formát cserél. A negyedik helyen (d) jelzett felfogás, mely a konfirmációt különösen az egyházhoz mint felekezethez való hűségre vonatkoztatja, nagyon külsőleges s nem elég tartalmas. Nem tekintve azt, hogy az ilyen fogadalomnak már magában véve sem tulajdoníthatunk nagy erkölcsi értéket, nem tartjuk helyesnek, hogy az egyik keresztyén egyházfelekezet a másikkal szemben ilyen eszközzel kötözze magához híveit. Ez csak az „egyedül üdvözítő" egyházban volna helyén. Mi kívánatosnak tartjuk, hogy ágostai hitvallású evangelikus egyházunk oekomenikus jellegét azzal is dokumentálja, hogy ilyen tisztán felekezeti értelemben vett hííségfogadalmat híveitől nem kiván, hanem
