Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)
Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában
A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati tlieologia minden ágában, 67 Ezekkel a mindenesetre fontos, de talán inkább külön, önálló tanulmányt és tárgyalást igénylő kérdésekkel szemben, közelebbi feladatunk megoldásánál különösen nagy fontosságú az a kérdés: vájjon az egyházi beszéd, amely tehát minden körülmények között valamely a szentírásból merített hosszabb vagy rövidebb szakaszon, mint alapigén épül föl, miként válik igazán az Isten Igéjének hirdetésévé'? Ha a merev verbális inspiráció föntebb kifejtett álláspontjára helyezkednénk, amely szerint a szentírás és Isten Igéje azonosak és egymást teljesen födik, úgy következetesen ítélve csakis az az egyházi beszéd volna Isten Igéje hirdetésének mondható, amely elejétől végig, szóról szóra (még pedig eredeti nyelven) a szentírásból volna merítve. Ezt a képtelen helyzetet előidéző, vagy az igehirdetést legföljebb bibliai szakaszok fölolvasásában érvényesülni engedő konzekvenciát a reformáció egyházaiban még a legszélső és legmerevebb verbális inspiráció képviselői sem vonták le tényleg soha és sehol. Azért az egyházi beszédnek, mint igehirdetésnek a szentíráshoz való helyes viszonya a szent írásnak az Isten Igéjéhez való már föntebb kifejtett helyes viszonya és mindkettőnek örök, változatlan központi tartalma alapján ítélhető meg leghelyesebben. Ez az örök központi tartalom pedig nem más mint a Krisztus, még pedig a Krisztus a maga teljességében, nemcsak mint történeti valóság, hanem mint örök élő és a benne hivők szivében és életében működő személyiség, nemcsak mint az ember igazi lényegének eszményi megvalósulása és örökérvényű tökéletes mintaképe, hanem mint Megváltó, Megtartó és Üdvözítő, akiben és aki által bűneink bocsánata és az örök élet reménysége vagyon nékünk, mert „nincsen senkiben másban üdvösség, nem is adatott emberek között ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk". (Act. 4.. 12.) Ezt „a mi bűneinkért halálra adatott és a mi igazulásunkért föltámadott". (Róm. 4., 25.) Krisztust hirdetik az apostolok szóval (Act. 2., 14—39.; 3., 12—26; 4., 8—12. stb.), Írásbeli bizonyságtételükkel (I. Kor. 3., 11.; II. Kor. 5., 19.; Efez. 2., 20.; I. Tim. 1., 15.; I. Péter 3.. 18.: I. Ján. 4., 2.; Zsid. 13., 8.) és életükkel (Róm. 13., 14.; Fii. 4., 13.; Kol. 1., 24.; I. Péter 2., 21.). Ezt a Krisztust, aki „tegnap és ma ugyanazon volt, mindörökké is ugyanazon lészen" (Zsid. 13., 8.), ezt hirdetni képezi minden egyházi beszédnek is föladatát (I. Kor. 2., 2.), örök alapját és célját. „Mert ahol nem prédikálják a Krisztust — mondja Luther — ott nincsen a szent Lélek, amely a keresztyén egyházat alkotja, hivja és összegyűjti és amely nélkül senkisem juthat el Krisztushoz, az Úrhoz." 1) mint a még kiadásra várakozó hivatalos agenda függelékében közlendők volnának. l) Nagy káté. Müller-féle kiadás 456. 1.
