Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)

Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában

A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában. 51 és fejlődő ker. gyülekezet ill. egyháztörténeti okmánytárát képezik. Az apostoli szavak és az Ur szavainak egybevetésével tehát igenis azt mondhatjuk: „TZXGZ γραφή οεοπνευστος," amennyiben „εκείνη εστίν ή μαρτυρουσα περι του Χριστβυ", aki az egész írásnak örök, változhatatlan központja, tartalma, tárgya,

1) úgy hogy az egyes szentiratoknak, egyébként különböző korszakokra nézve is változó értéke

2) egyenesen attól függ, milyen (közelebbi vagy távolabbi) viszonyban és vonatkozásban állanak ehhez a központhoz: a Krisztushoz, mint a testté lett Igéhez. Lényegileg erre az álláspontra helyezkedik Luther is, midőn az egyes szentiratok becsét nem értékeli teljesen egyformára, mert a mig a római levelet az újtestamentom főrészének („Hauptstück") és a legtisztább evangéliomnak („das allerlauterste Evangelium"') mondja, a melyet érdemes volna minden keresztyénnek szóról szóra tudnia, ismeretes különösen a Jakab-féle levélről, a Jelenések könyvéről és a zsidókhoz írt levélről nyilvánított felfogása.

3) Ilyen értelemben utóbb a Formula Concordiae is, habár az írást mondja a „Lydius lapis"-nak minden egyházi tan és igazság megítélésében (F. C. 572. 7., továbbá Epitome 1. p.), mindazáltal, a Tridentinummal ellentétben, az egyház által kanonikusoknak elismert szentiratok névszerinti felsorolását mellőzi. Mindezeknél fogva immár az isteni kijelentésnek (Ige) és az isteni kijelentés történeti okmányának (írás) egymáshoz való viszonyát röviden olykép állapíthatjuk meg, hogy a kettő egymáshoz úgy viszonylik, mint a történet a történet-iráshoz.

4) A szent iratok szerzői tehát nem holt eszközük, hanem élő személyiségek, még pedig olyanok, a kik az emberiség üdvét célzó isteni cselekedeteknek (üdvtényeknek), tehát az isteni kijelentésnek felvilágosító, éltető, megszentelő befolyása alatt állva, e mellett a birtokunkban lévő irodalmi termékekre reányomják egyéniségüknek, koruk gondolkozásának stb. bélyegét. Ugyanezt a viszonyt még máskép így is lehetne feltüntetni: Az Ige, Istennek legfőbb kijelentése, képezi az írás örök tartalmát, mint a hogyan a lélek x) Magától Krisztustól eredő írás nem maradt reánk. Ο nem az írás szerzője, hanem tárgya. (Luthardt i. m. 176. 1.) Mily csodálatos intézkedése Istennek! 2) P. o. a római és galáciabeli levél a reformáció korában; vagy manapság a Jakab-féle levél, amelyről Th. Zahn azt mondja, hogy classicus bizonysága a keresztyénségnek korunk sociális kérdéseihez való viszony tekintetében, szerzője pedig a gyakorlati keresztyénségnek apostoli korbeli képviselője. (L. Ilaussleiter i. m. 30. 1.) s) Luthernek innen-onnan összeszedett nyilatkozataiból lehetséges ugyan azt is kimutatni, hogy ő a merev verbális inspiráció híve ós szószólója (L. W. Kohnert: „AVas lehrt Luther von der heiligen Schrift?"); ilyformán azonban ρ. ο. Máté 5, 18 és Iióm. 7, 6 között is áthidalhatatlan ellentétet lehet feltüntetni. 4) Kirn i. m. 20. 1. 4·+