Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)

Schneller István dr.: Abaelardus Péter

Abaelardus Pőter. 33 Istennek tudatos actusára vive vissza: azt mondhatjuk, hogy az universalia-k — Isten teremtő gondolkozásában már léteztek: tehát: Universalia ante res; 2. hogy ezeket az eredeti gondolatokat, mi a mi gondolkozásunk útján utángondoljuk (nachdenken): th. Universalia post res; 3. s végre, hogy — mivel ezek tényleg mint alkalmi okok benne vannak a dolgokban: th. in re. Igen természetes, hogy Abaelard ez alapkérdéseket — magyarázgatva — azokat alkalmazta azokra a tárgyakra, amelyek a köztudatot ebben az időben mozgatták. Ily kérdés volt a szentháromság kérdése. Roscellinus a három personának az egységét a gondolatban látta, miért is őt a tritheismussal vádolták; ellenben Gilbert az egységet a lényegbe helyezte, amelyhez hozzájárult a forma, a mely épp úgy adja az egyes személyeket — a lényeg egysége dacára, amint megmarad az emberiség egysége és egyazonossága az emberek külömbözősége (forma) dacára, fiz a felfogás veszélyeztette a három személynek substantialis létét, mivel a lényeghez hozsáykrxúó forma — létesíti csak azokat. Abaelard ezzel szemben magába a lényegbe viszi be a személyek külömböző voltát. (L. Tractatus de unitate et trinitate divina és Theologia christiana). A nehézség ugyanis abban áll, hogy Istenbe, ez egységbe bevihetjük-e a külömbözőséget anélkül, hogy ezt mint változhatlant, végtelent, absolutumot fenntartsuk. (Metaphysicai és nem oeconomiai szentháromság). Abaelard e nehézséggel úgy akar megküzdeni, hogy kiindul a summum bonumból. Ennek a fogalmában benne van mint követelmény a mindenhatóság = hatalom, a mindentudás = bölcsesség (λογος) és a kegynek, a szeretetnek mint mozzanatnak követelménye. Egy a másik nélkül megszünteti magát a summum bonumot, amennyiben a hatalom magában épp úgy pusztíthat, mint építhet; a hatalom csak a bölcsességgel, a mindentudással egyesítve még csak igazán, tervszerűen pusztíthat; e két tényező még csak harmadikkal egyesítve lesz a teremtő, a λογος és megszentelő működésnek az alapja. A három a maga egységében még csak az igaz Isten. A teremtésben ténykedett Isten teljes hatalma szerint mint atya, Krisztusban mint a mindent felismerő és bölcsen rendező λογος — fiu; és a megszentelésben, mint az a szeretet, mely minden kegyelem és jóságnak forrása, amelyből ömlik reánk bűneink bocsánatja, az újjászületés ereje, s Istennek mindazon áldó ténykedése, amelyben az ő jósága jelenik meg. Nem véletlen az egységben létező e mozzanatok egymásutánisága. Hogy a fiú nem lehet az apa előtt: ez világos; de világos az is, hogy szeretet, jóság a kölcsönhatást, tehát legalább két tényezőnek, amely között e kölcsönhatás folyik — feltételezi. A szent lélek tehát tényleg az egyházi tan szerint procedit a patre filioque. Theol. Szaklap. VIII. évf. 3