Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Daxer György dr.-tól: A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya az ujabb theologusoknál

56 Dr. Daxer György. 5. Schmidt Vilmos. (1839 -). A közvetítő theologusok sorában az utolsó, akiről szólani akarunk, Schmidt Vilmos breslaui tanár. Schmidt különösen az ethika terén dolgozott eddig sokat, s evvel mintegy elárulta, hogy a követítő theologia módjára a keresztyén vallásban az ethikumhoz vonzódik. Dogmatikai monografikus dolgozatai is (Die göttliche Vorsehung und das Selbstleben der Welt 1887. Das Gewissen 1889) nagyrészt érdeklődése ugyanezen körébe tartoznak. Azért nem véletlen dolog, hogy két kötetes dogmatikája „Christliche Dogmatik" 1895. és 1898. ugyanezen jellemző vonásokat mutatja. Előszavában ő maga Tholuckot és Müller Gyulát emlegeti tanitó mestereiül és feladatául azt vallja, hogy a keresztyénség és a kultura, a hit és a tudás közti űrt áthidalja vagyis a közvetítést tűzi ki céljául. Dogmatikájában tán még fokozott mértékben képviseli a közvetítő theologia kedvelt érdekét, t. i. a vallásnak erkölcsi oldalát. Így pl. az ember szabadságát ugyancsak ezen okból annyira hangsúlyozza, hogy cselekedeteinek isten részéről való előre ismerósét tagadja (11. 139 skk. 312. 1.). Világos, hogy ilyen theologus a megváltottság és az egyéni felelősség tudata közül különösen az utóbbit fogja nagy nyomatékkal érvényesíteni. Schmidt hangsúlyozza ugyan azt is, hogy mi az üdvöt a szent lélek működése nélkül el nein sajátítjuk (396. 1.). De csakhamar hozzáteszi, hogy a gratia praeveniens, operans, conservans és cooperans megkülönböztetését nem szabad ugy érteni, mintha volna oly stádium, a melyben a kegyelem elsajátítása azon embernek elhatározó cselekedete nélkül jöhetne létre, akinek azt el kell sajátítania. A kegyelem universalis, de resistibilis és amissibilis is. Akár elzárkózunk előle rövid időre, akár pedig annyira jutunk akaratunk visszás irányában, hogy a kegyelem számára való fogékonyság már lehetetlenné lesz, mindig végelemzésben annak a dolga az egész, akinek megkegyelmezéséről szó van. (398. 1.). Még a gratia praeveniens is hatás nélkül marad, ha az ember részén hajlandóságra nem talál. S a gratia operans sem hozza létre az ember megtérését annak akarata nélkül. (399. 1.). Mindezen állitások tán ártatlanok lehetnének s legfelebb azt mutatnák, hogy a szerzőt a felelősség tudatának érvényesítése jobban érdekli, ha fejtegetéseiben különbséget látnánk a természetes embernek és a megtértnek akarata közt. De ennek nyomát sem lehet találni. Nem lehet tehát másra gondolni, mint hogy a megtérés előtt és után minden tekintetben ugyanazon egy akaratról van szó. S akkor természetesen az ember akarata egyszerűen együtt működik a szent lélek hatásával. Csak igy érthető azután és teljesen syner-