Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Daxer György dr.-tól: A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya az ujabb theologusoknál

Λ megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya. 51 fordításban is közkézen forog és szerzőjét messze hazája határain túl is ismeretessé tette. Ε mű 3 része közül a harmadikban, a szent lélekről szóló tanban egy külön fejezet szól a szabadságról és a kegyelemről (200—205. §). Itt leírja a pelagianismus és az augustinismus ellentótét, hogy azután saját felfogását előadja. Mint Schleiermacher, Martensen is összehasonlítja a keresztyén vallásos élet keletkezését a Krisztus istenembori fejlődésével. Az egyes egyrészt egy magasabb élet szervévé tétetik, de egyúttal azzá teszi is magát, dolgozik ós küzd az üdvéért. A kegyelemnek ós szabadságnak ezen egysége csak a két tényező küzdelméből fejlődik. A kegyelem épen abban különbözik a mindenhatóságtól, hogy nem hat ellenállhatatlanúl, hanem megbecsüli az ember szabadságát és helyt ad választásának. Viszont megint a szabadság képes arra, hogy a feléje jövő kegyelemnek odaadja (335. 1.), előtte feltárja magát, mint a virág, mely a nap sugara előtt megnyílik. De a természetes akaratnak megvan azon képessége is, hogy a kegyelem hatásai elöl elzárkózzék, s ez egyúttal annak is a bizonysága, hogy nem semmi, hanem igen is valami. Martensen különösen arra törekszik, hogy a kegyelem és akarat egységét feltüntosse és ezen célból az ember akaratának a megtérésben oly szerepet tulajdonít, a mely az együtthatással egyenlő. Hiszen oly akarat ciZ, ä mely a kegyelem előtt fel is tárulhat, de neki ellen is szegülhet; ezért pl. Luthardt tényleg a synergismus képviselőihöz is számítja (i. m. 377. 1. és Kompend. der Dogm. 177. 259. 1.). Legfeljebb azt lehetne mentségére felhozni, hogy a szabadságnak fentemlített azon képességét is, hogy magát a kegyelemnek odaadja, már a kegyelem művének tekinti, mikor azt a bűnös emberi természet immanens kegyelmének tulajdonítja. Azután Martensen maga is (jegyzetben) „elveti a synergismust, még pedig azért, mert az akaratnak a megtérésben positiv részt tulajdonít, holott minden produktivitás forrása a kegyelem. Mert ha az ember a kegyelemnek magát oda is adja, úgy ezen odaadás ereje nem a puszta természetes akaratban, hanem a veleszületett kegyelemben (anerschaffene Gnade) van, a mely a természetes akaratban érvényesül. Abban ő is igazat ad az orthodoxiának, hogy a természetes akaratnak csak arra van ereje, hogy a kegyelemnek ellenálljon. Sőt nem habozik fenti állításával egyenes ellentétben kijelenteni, hogy arra nincs ereje, hogy a kegyelemnek magát odaadja. Ha ezt mégis teszi, úgy csak a benne lévő isteni szikra erejében teheti, amely a természetben lévő kegyelemnek (Gnade in der Natur) nevezhető. Csak ha a kegyelemnek ellenáll, cselekszik mint természetes, mint puszta emberi akarat (336. 1.). 4*