Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Daxer György dr.-tól: A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya az ujabb theologusoknál

48 Dr. Daxer György. Gnadenmittel des Worts"), melyben erről szól, egyenesen ki is mondja, hogy nem törekszik a Formula concordiae orthodoxiájára. Azért nem is meglepő, hogy a „Lehre von der Sünde" c. müvének 4. könyvében, ott, ahol a bün elterjedéséről és különösen a bün általánosságáról szól (II. köt. 310—348. 1.) a Formula concordiae tanát az ember bűnös állapotáról szigorú bírálatnak veti alá (312 skk. 1.). Már itt nem elégszik meg avval, hogy az embernek üdveért való felelősségét avval állapítsuk meg, hogy hiszen tőle függ, vájjon él-e a kegyelmi eszközökkel vagy sem. (315. 1.). Kérdezi, vájjon nem kell-e azt is itt feltételezni, hogy az ember még a kegyelem hatása s a megtérés előtt képes arra, hogy azon javakat, melyeket isten igéje neki kinál, megkívánja s azokhoz vonzódjék. Mert csak ezen kívánság vagy vonzódás bírhatja rá az embert, hogy az isten igéjével törődjék. Ha aztán az ember elkárhozik, az az ő saját vétke, mert az csak ugy lehetséges, ha ezen vonzódást magában elnyomja. Persze Müller maga is belátja, hogy ezen felvétele a Formula concordiae tanának Melanchthon synergismusa értelmében való korrigálását vagyis magát a synergismust jelenti. (316.1). Azért nem elégszik meg avval, hogy a Formula concordiae az ember felelősségének megalapítására az u. n. justitia civilis terén való szabadságára hivatkozik (317. 1.). Mivel a kegyelmi eszközök használata nem ered oly motívumokból, melyeknek a kinált javakhoz valami belső vonatkozásuk volna, azért e ponton oly teher nyugszik, melyet az el nem bir. És ha az egyházi dogmatika azt tanítja, hogy a kegyelem legyőzi az ember ellenkezését az ő motus inevitabiles-ivel, ez ellen Müller azt mondja, hogy az ember szellemi lény s ha isten lelkének birtokába jut, ez nom történhetik mechanikai, tisztán passzív uton, hanem csak szellemi befogadás utján, mely az öntevékenységet magában foglalja (318. 1.). Ha a bün e fogékonyságot megsemmisítette volna, akkor a régi és az uj ember közötti kötelék is elszakadt volna. Pedig az embernek mint erkölcsi lénynek a megváltás előtt és után való azonosságát meg kell óvni (319. 1,). Azért szükségszerüleg fel kell venni a természetes emberben a megujulás számára valami belső kapcsolási pontot (320. 1.). Vagyis fel kell venni már az ember természetes állapotában az emberi szívnek valamilyen még meglévő fogékonyságát a kegyelem hatásai iránt, amely több, mint a capacitas mere passiva. Az erkölcsi szabadság vagyis azon képesség, hogy a magasabb iránt természetünkben levő vonzalomnak engedjünk, kell hogy — ha mindjárt visszaszorítva is — természetes állapotunkban meglegyen (323. sk. 1.). Még világosabban fejtette ki Müller ezen felfogását fentnevezett értekezésében, melyben kérdésünkre vonatkozólag