Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Daxer György dr.-tól: A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya az ujabb theologusoknál

46 Dr. Daxer György. képtelen a jóra, míg csak a megváltás befolyása erre képessé nem teszi, (I, 320. 1.) de azután azt a képtelenséget a fogékonyságra nem akarja kiterjeszteni ós az emberben feltételezi a képességet arra, hogy a felkínált kegyelmet magába felvegye (I. 322. 1.). De érthető Schleiermacher állásfoglalása abból is, hogy a kegyelem ós a felelősség tudatát nem vonatkoztatja egyrészt az üdvösségre és másrészt az elkárhozásra. Mert a végső dolgokban, különösen az üdvösség kérdésében (§. 163. II. 416. skk. 1.) nagyon határozatlan állást foglal el, sőt az örök kárhozat képzetét teljesen el is veti (II 420. skk. I.). Schleiermacher azon nézet mellett nyitatkozik, hogy a megváltás ereje folytán még valamikor minden emberi lélek általános helyreállítása be fog következni (11. 422. I.), És így aztán a praedestináció tana is azt az alakot veszi fel nála, hogy az egy isteni előrerendelés az emberi nemnek teljes tömegéből az uj teremtés összességét választja ki, de ezen összesség egyenlő ama tömeggel (II. 223. sk. 1.) Szóval, mint Schleiermacher egész theologiai rendszere általában visszatérést jelentett a keresztyen hit sajátos alakjához anélkül azonban, hogy annak teljes terjedelmét és mélységét elérte volna, ügy kell az ő állásfoglalását kérdésünkben is megítélni. Ő itt is óriási lépést tett a keresztyén hit sajátosságának helyreállításában. Odaállította megint a Krisztust mint megváltót a keresztyén hit középpontjába és az üdvöt teljesen tőle akarta függővé tenni. Csakhogy synergismusa megakadályozta a kegyelem monergismusának sértetlen elismerésében ós teljes győzelemre vitelében. De ezt az eredményt is mindjárt kellőleg méltányolhatjuk, ha tudjuk, mily nagy haladást jelent Schleiermachernek kérdésünkben való ezen állásfoglalása is korának rationalismusával szemben. Semler pl. egészen nyíltan Pelagius pártjára állott. És Wegscheider bátran hirdeti, hogy az embernek megvan az erényhez való ereje; feladata épen az, hogy erkölcsi erőinek megfeszítése árán bűnös hajlamainak ura legyen; hiszen épen ebben áll az δ magasabb méltósága. A kegyelemnek külön hatásairól, istennek ránk gyakorolt természeti és erkölcsi hatásain kivül szó sem lehet. Természet és kegyelem közt tehát különbség, illetőleg az utóbbi nincs. (Luthardt i. m. 336. sk. 1. V. ö. Nitzsch Lehrb. der ev. Dogm. 284. 1.). Ehhez képest Schleiermacher állásfoglalása óriási haladást jelent még akkor is, ha az ő terminológiájában a bün, a kegyelem, a megváltás stb. nem is jelenti egészen ugyanazt, mint az egyház tanának nyelvhasználatában (Luthardt i. m. 373.).