Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Csengey Gusztáv-tól: A pátriárkák története

152 Csengey Gusztáv.

1 De az ilyen több helyen előforduló járulék rendesen nem a történet eleme, hanem valami vallásos képzet, mythosi vagy legendái vonás; mert csak ezek kószálnak hazátlanúl s ittott belekapaszkodnak a valóságos otthonnal, hazával bíró mondába, hozzátapadnak testéhez, de szerves részévé nem válhatnak soha. Minthogy pedig a monda valóságos események hagyománya, habár legtöbbször elváltozott alakban, — ebből az is következik, hogy a mondát nem lehet csinálni. Költött monda tehát nincs. A költött elbeszélés = mese. Vallásos elbeszélés is keletkezhetik valóságos személyek cselekedeteiből, ha a hit és képzelet csodássá színezi ki; a monda tehát válhatik legendássá is, csak az a nagy különbség, hogy a legenda lehet mese is, a minthogy legtöbbször az is, de a monda soha; legendát költeni lehet, de mondát soha. Itt a pátriárkák mondakörénél, mit Winckler mythosnak tart, egyelőre csak a mythos lényegének meghatározását alkalmazzuk. Elmondtuk, hogy minden mythos kép, olyan kép, amiben valami természeti erő, a primitív ember felfogása szerint valami isteni hatalom cselekvése van megérzékítve. Az isteni erő cselekvése aztán több összefüggő eseménnyel kibővülhet elbeszéléssé s ez a hitrege. A hitrege alapját képező mythos: természeti jelenség, mint ilyen a tapasztalás eredménye, tehát valóságon alapszik, de megérzékitóse már csak képzelet. Ha tehát már maga az alap megformálódása képzelet, annál kevésbé lehet valóság a belőle kifejlődő elbeszélés. Azért a hitregék tulajdonképen mesék. A valóságnak még a látszatát sem hordják magukon. Első dolgunk tehát azt megvizsgálni, hogy a pátriárkatörténeteken meg van-e a valóság bélyege, az események valószinűek-e ? Ebből a szempontból tekintve a dolgot, bátran kimondhatjuk, hogy ez az elbeszélés páratlan- A keleti nomád élet ős alakjait ilyen híven, ilyen jellemzetesen nem rajzolta meg senki. És ez a rajz egészen realistikus. Ezek az ős atyák koruk felfogásának, életviszonyaiknak érzelem ós gondolatkörében, erényeikkel és hibáikkal élethíven elevenednek meg előttünk. Nincs itt semmi szépítve, elsimítva; olyanok ezek a nomád alakok, a milyenek akkor igazán, valósággal éltek. Észre veszi ezt Wellhausen is s ki is fejezi, hogy: „a genealógiának csontváza a Jehovistánál mindenütt húst és vért nyer, megelevenül." Ez annyit jelent, hogy a genealógiához csinálták hozzá az élénk elbeszélést, hogy ez az ókori héber író valami Prometheus-félo geniális alkotó művész volt, aki a száraz holt genealógiát a beléje lehelt égi tűzzel meg tudta eleveníteni. Azonban ilyen öntudatos művészi alkotásról abban a korban, mikor a Jehovista műve keletkezett, szó sem lehet s éppen héber földön lehetetlenség;