Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 6. évfolyam, 1908 (Pozsony)

Payr Sándortól: A pietismus paedagogikája

84 Payr Sándor. melyet a hívőnek a sátánnal, a világgal és saját érzékiségével kell folytatnia, s melyet a quaekerek és methodisták képzeletükkel felettébb ki is színeztek, a herrnhutiak nem ismerik. Paedagogiai rendszerüknek egyoldalúsága és hiányai téves hittani álláspontjukból következnek. A vallásos nevelést túlhajtották. Layritz, herrnhuti püspök „Betrachtung über die christliche Erziehung" művében pl. azt akarja, hogy a csecsemő első képzeteinek és érzelmeinek is Jézus Krisztus legyen a forrása és tárgya, és pedig az ő örökké szép megváltói képe szerint, amint a keresztfáról oly szelíden hullatja vérét. De hát lehetséges-e ez és természetes-e? A vallásosság és ennek szent tárgyai nem meríthetik ki a gyermek egész lelki világát. Ezt az exclusiv pietisztikus nevelést elitélve, szépen mondja Palmer : „Az égen ragyogó napnak kell mindent megvilágítania és megmelegítenie a földön, de ez a nap azért nem emészt fel mindent, hogy egy maga lehessen a mindenségben. (Pietismus, Schmid. Paed. Encykl. VI. 72. 1.). De voltak a píetismusnak sokféle természetellenes elfajulásai később, nemcsak a kisebb felekezetek és szekták, hanem az evang. egyházak körében is. Neveléstani értekezéseket adtak ki egyes pietisták, melyekben azt kívánják, hogy a gyermek nemcsak a napnak nagyobb részét töltse imádkozással, hanem ha rajzol is, csak szent tárgyakat, bárányt, pásztort rajzoljon ; ha fűzfa sípot csinál, azon chorálokat sipolgasson. ízléstelen meséket költöttek, hogy a célzott irányban hathassanak a gyermek lelkére. Palmer beszél egyet, mely szerint a paedagogus egy angol hercegnőt állít a gyermekek elé példaképen, aki, midőn anyja az asztal egyik felére játékokat és édességeket rakott, a másik felére pedig a bibliát és a kelyhet tette, ez utóbbiak után nyúlt, amazok nem kellettek neki. (Ú. o. 73. 1.). Ugyan mit szóltak ehhez a gyermekek magukban. Később, Francke és Freylinghausen halála után, sajnos, magából Haliéból is kiköltözött ezeknek józan vallásos szelleme. Épen a méltatlan epigonok voltak azok, kik a pietismusnak rossz hírnevére valósággal reá is szolgáltak. Ez a hanyatlás — jóllehet a növendékek száma egy ideig még emelkedőben volt — már az alapító fiának, Francke Gotthilf Ágostonnakfidejében bekövetkezett, aki 1739—69. volt az árvaház igazgatója. Csak a betűt, a külső formát, a sok áhítatossági gyakorlatot tartották meg, a világot szerzetesi elfogultsággal kerülték. De az erő, az alkotó szellem, a hamisítatlan hit eltűnt a régi falak közül. A pietismus ekkor már oly népszerűtlen volt, hogy a szabad gondolkozású Nagy Frigyes, aki megbecsülte Geliertet és egy Spener és Francke érdemei előtt is meghajolt volna, ez utóbbinak fiával már igen érzékenyen éreztette haragját és ellenszenvét. Midőn ez ifjabb Francke, mint árvaházi igazgató, a theologusoknak a színházba való járást megtiltotta, a király elrendelte, hogy maga az igazgató is tartozik megjelenni a színi előadáson s bizonyitványnyal kellett tanusi-