Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 6. évfolyam, 1908 (Pozsony)

Jónás Jánostól: Az erkölcs alapja

Az erkölcs alapja. 285 sejt pusztán térbeli megjelenése szempontjából egyformán anyaggal megtöltött gömbnek látszik, amelynek valamely egy pontból sugárzó erő adja meg az egységet. Mégis mily óriási, mily lényeges a kettő között való különbség! A vízcseppnek minden legkisebb részecskéje egyformán víz, mindegyik egyformán vonzza, egyformán taszítja szomszédját, és az egésztől elszakíttatván, más vízrészecskékkel közömbösen ós egykedvűen megint csak vízcseppó alakul. Ellenben a sejt egész kis világa a legkülönbözőbb elemeknek, amelyek csodálatos terv szerint a legkülönbözőbb funkciókkal szolgálják az egésznek érdekeit, és tőle elválasztatván, felbomlanak, meghalnak. A vízcseppek patakokká, folyókká, tavakká, tengerekké gyülemlenelt; a sejtek élő lényeket, növényeket, állatokat, embereket, nemzeteket, emberiséget alkotnak. Amazok kisebb-nagyobb tömegek emezek fokozatosan egymás fölött álló személyiségek; amazokban gépiesen ható vonzások és taszítások működnek; amazokban egymás kezére dolgozó szerves erők védik és tartják fenn, fejlesztik is az egységet. Az ideális felfogás amazokra is alkalmazza talán a bájosnak, a szépnek, a fenségnek jelzőjét; de értéket, a világ erkölcsi rendjében számottevő értéket legalább a mi emberi felfogásunk csak a személyiségnek tulajdonít. Tömeget, ha szétmálik, újra összerakhatunk, sőt terv szerint szerkesztett gépet is, ha szétesik, újra összetákolhatunk ; a személyiséget a maga egészében és egyetlenségében semmi sem pótolhatja. Az emberben az a pótolhatatlan személyes érték kisebbnagyobb világossággal tudatossá válik, ós egyéni értékünk e tudata lesz rugójává minden cselekvésünknek. Egyéni értékünket fokozni, élvezetben és hatalomban, de harmónikus képességekben és egyre emelkedő tökéletességben is gazdagítani akaratunknak magából egyéniségünkből eredő parancsolata. Erkölcsi értelemben jónak mondjuk azt a cselekedetet, amely egyéni értékünket emeli, kiterjeszti, gazdagítja, tökéletesíti; erkölcsi rossznak azt, amely egyéniségünket öntudatunk előtt lealacsonyítja, szegényebbé teszi, a tökéletesedés haladó vonalában hátraveti. De mint az ember testében a sejt, maga az ember is organikus alkotó része egy magasabb rendű személyiségnek, a családnak, a nemzetnek, az emberiségnek. Az életet betöltő küzdelemben, a kenyérkereső munkában, a hivatalban s a hivatásban ezerféle szál fűzi őt embertársához. Egyéni értékének tudata mennél szorosabbra ösztökéli őt fűzni a szálakat, mennél bensőségesebbé tenni az összetartozást. Már a gyermek ébredező öntudata is saját fejlődő egyéniségének, egyéni értékének elismerését kívánja szüleitől, elismerését abban a sajátságos alakban, amelyet szeretetnek