Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 6. évfolyam, 1908 (Pozsony)

Jónás Jánostól: Az erkölcs alapja

Az erkölcs alapja. 283 használni nem tudó állatok természetesen kipusztulnak. Hasonló történik az erkölcsi cselekvés körében is. Az ősember, sőt bizonyos fokig már az állat is, a még egyszerűbb életviszonyok között kiválasztja a cselekvésnek azt a módját, amely egyelőre az ő fenntartásának, az ő egyéni boldogulásának teszi a legjobb szolgálatot. A cselekvés sokféle módjai közül azok, amelyek a faj fentartásának, a faj jólétének és tökéletesedósének is jó szolgálatot tesznek, öröklődés utján megrögződnek, kifejlődnek, a jó cselekedetek sorába emelkednek, míg a rossz cselekedetek a faj javára a cselekvőkön bosszulják meg magukat, gyengítik őket a harcban, vagy épen halálukat okozzák, és így mindinkább kivesznek. Ahogy a nemzedékek hosszú sorának öröklésében Ízlésünk és szaglásunk meglehetősen biztos útmutatává fejlődik táplálékunk megválasztásában: épen úgy fejlődik fokozatosan lelkiismeretünk is meglehetősen biztos jelzőjévé a cselekvés azon módjának, amely a társadalom haladása s tökéletesedése érdekében mint jó követendő, mint rossz kerülendő. Az itt csak röviden jelzett felfogás alapján építi fel Spencer a maga erkölcstanát, amely csak egyik része a társadalomtannak. Ο csak viszonylagosan jó cselekvést ismer el, mert ama még tökéletlen társadalomban a cselekvés sem érheti el tökéletesen célját. Ezt a célt Spencer, meszszebb menve mint az utilitáriusok, három pontban tűzi ki, úgymint saját magunk jólétében, az utódok jólétének biztosítosításában és a velünk együttólők javának lehető előmozdításában. Jó cselekvés az, amely az adott körülmények között a hármas célnak legtökéletesebben szolgál, ellenkezője a rossz. A jó és a rossz nem abszolút valami, mert a társadalom mindenkori állapotától függ. Csak a tökéletes társadalomban lesz elérhető az, hogy a jó cselekvés egyszersmind teljesen összeessék az egyén boldogságával. A társadalom haladásának ós tökéletesedésének eszméjét, amelyet a sovinista csak saját nemzetére akar szorítani, a humanista az egész emberiségre akar kiterjeszteni, erkölcsi életünk kezdete és végekép korunkban legalább is olyan gyakran halljuk hangoztatni, mint hangoztatták korábbi századok a mennybeli boldogságot. A nemzet vagy tágabban az emberiség haladásának és tökéletesedésének eszménye kétségkívül közelebb fekvő, hogy úgy mondjam markolhatóbb valami mint a mennybeli boldogság, amelynek homályos ós ingadozó reményével a hit biztatja csüggedésünket, szenvedésünket, és nem tagadható az sem, hogy ez az eszmény nagyon sok igazán nemes cselekedetnek lett rúgójává. Csak azt ne kellene tapasztalnunk lépten-nyomon, hogy azok, akik ezt az eszményt leghangosabban hirdetik, követésének ürügye alatt bizony nem a köznek javát, hanem ennek