Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 6. évfolyam, 1908 (Pozsony)

Könyvismertetés

Könyvismertetés. 159 Mondják, a gyülekezeti beszéd nem téritői beszéd, hanem a kultusznak egy részlete és célja az, ami az evangyőliumé, t. i. az, hogy öröm és megnyugvás érzetei keljenek nyomában. Ez igaz, Schleiermacher óta különösen hangoztatják azt a német homiléták. Sokszor nagyobb energiával is, mint kellene. Elnyugtató, vigasztaló, hívogató elemek hogyan is hiányozhatnának annak az evangéliumnak hirdetéséből, amely a földön a bethlehemi felhívással kezdődött. De kérdem nem cukros vízhez hasonló e sok egyházi beszéd mostanában ? Nem hiányzik-e belőlük az a lélek, amely szólott az atyáknak és minékünk a Mózes és a próféták és a Fiu és az Ö küldöttei által nemcsak ama vékony, lassú szóban — ott ez kellett —, hanem ébresztő, kiáltó szózatban is ? Igen, ha folyton a szivet marcangoljuk, ha untalan azt prédikáljuk az embernek: tekints önmagadba és ezzel szemben nem hangoztatjuk eléggé: tekints felfelé és magad köré, akkor legjobb szándékunk mellett is bizonyos beteges, kazuisztikus, szorongó keresztyénséget plántálunk a lelkekbe. A bűnt feltárni lehet és szükséges úgy mint egy nagy fenyegető hatalmat, de itt is áll ez, hogy: az igazságot szeretetben! Mészáros vétett itt-ott ide vonatkozólag, vétett mondjuk a jő izlés ellen is, de azt már csak elismeri mindenki, aki e könyvet figyelemmel és elfogulatlanul átolvassa, hogy nemcsak a sebeket tárja fel, hanem megmutatja, odanyújtja a gyógyszert is a mindenekre elégséges Krisztusban. Ifjú ember a szerző, a hév elragadta itt is, de az nem baj, oh abból a hévből úgy is veszítünk! De mit szóljunk azokhoz, akik nem éreznek semmit abból a felelősségből, amelyet az Isten prófétái és a Krisztus apostolai olyan nagyon éreztek, mit azokhoz, akikben ennél fogva nincs semmi hév és csak szavakat pattogtatnak, szép sima közmondásokat zengedeznek és csak hig limonádét kevergetnek és adogatnak ott a gyülekezet előtt és nincs bennük hit, szeretet és az ezek szülte bátorság, hogy hozzányúljanak a sebekhez és gyógyítgassák azokat; és akik untalan békességet hirdetnek ott is, ahol nincs békesség?! Nagy dicséretet érdemel a szerző, hogy amint beszédeiből kitetszik, igazán mélyen tanulmányozta a szentírást. Itt is beleesik az ifjú embereknél szokásos szertelenségbe, hogy gyakran sokat markol, túlságos sok bibliai csokrot halmoz össze. Kifogásoltatott a szerző exegezise, bizonnyal van ebben is itt-ott helytelenség, szertelenség, különösen egy lélektani, vagy helyzet mozzanatok festése, kiszélesítése alkalmával. De aki olvasta a modern német theologusok sokszor oly szőrszálhasogató, tendenciát és „betoldást" szimatoló exegézisét, az enyhébben kell, hogy ítéljen az ifjú lelkész „baptista exegézise" felett. Nem lehet szó nélkül hagyni azt, hogy nálunk sokan, szörnyű nagy fennhéjázással szólnak a baptistákról. Hát nálunk érthető okokból kifolyólag nem kelthetnek rokonszenvet, hiszen tudatlan prédikátoraik vannak, de Spurgeönt, a keresztyénségnek azt a nagy