Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)

Raffay Sándor: Stromp László

Énünk és világa. 197 érdekes bizonyságát nyújtotta minap az én legkisebb, 5 éves fiam. — Egy este, vacsora után, a gyermekekkel kártyáztam s minthogy neki is kedve szottyant velünk játszani, hát bevontuk őt is a játékba s ugy igazítottuk, hogy δ nyerjen. „Ki nyert?" — kérdi a játék végével. — „Te." — „Én?" — kérdi újból örömsugárzó arccal. — „Te, fiacskám," mondám én mosolyogva. — „Én, a Jenő ?" — zaklat újból a kis szkeptikus. „Igen, te, a Jenő." — Az 5 éves gyermek tehát az én-képzettel, ha használja is, egyáltalán nincsen tisztában. Egyébként az ilyen gyermek mindent lelkesnek gondol maga körül, teljesen a maga analógiája szerint, ennek oka pedig, mert énje teljesen összeolvad a környezetével. Ugyanazon állapot ez, a melyet a természeti ősállapotban lévő népeknél az „animizmus" fogalmával szoktunk megjelölni, a kik magok közül mindent lelkes lénynek tartanak s mint ilyent imádnak. A kis leány babája valóságos lelkes lény gyermekmamája szemében: de mennyi sok gondja, baja is van ám vele! A kis fiúnak a küszöb, a melybe felbotlott, ugyancsak élő lény: de mégis ostorozza ám, viszonzásul a szenvedett fájdalomért. A kutyája pedig egyenesen emberrangon áll, sőt tán még valamivel feljebb is. Kérdezzük csak meg kis fiunkat, a ki egy más kis fiu társaságában a kutyájával játszik, melyiket szereti jobban: fiu vagy kutyapajtását-e? s biztosak lehetünk, hogy válasza az utóbbi javára dől kedvezőn. Hasonló helyzetben vannak a vadnépek is, s az arenjuka nő nem talál semmi különöset abban, hogy a saját gyermekével együtt szoptassa a kölyökmajmát is, elgyönyörködve a nagy pervitán, a melyet ezek visítva vívnak meg az — édesanyai jus miatt. Tagadhatlan, hogy a gyermeknél hamar fejlik ki valamely emlékezetfajta ösztön. A 3 hónapos gyermek már megismeri az édes anyját és nyomban felhagy a sírással, ha ez hozzá közeledik az életforrásával s készületeket tesz, hogy éhes kis zsarnokát kielégítse. Ámde ezt az ösztönt az állatok hasonló ösztönénél magasabbra értékelni aligha vagyunk feljogosítva. Ellenkezőleg az összes lelki s első sorban értelmi tehetségek csak lassan, igen lassan fejlődnek ki, együtt az „én" tudattal s felette nagy felfedezés és vívmány, a mikor gyermekünk ajkáról a legelőször röppen el e két betűs kis szó : „én". — Fichte, az én-bölcseletnek megalapítója, a midőn kis fia e szót legelőször használta, apai túláradó örömében nagy lakomát rendezett, mert ime, úgymond, gyermeke még csak most lett emberré. És valóban igaza is volt. Mert az éntudat megnyilatkozása az ember lelki világában valósággal korszakos ese-