Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)

Raffay Sándor: Stromp László

198 Stromp László. mény. Világok keletkeznek és válnak el ekkor egymástól. Egyik a gyermek saját én-világa; a másik pedig ama világ, a melylyel eddig naiv módon egynek tudta magát. Most már elválnak egymástól véglegesen. És ez a felfedezés semmivel sem kisebb értékű, mint a mikor pl. Galilei kimondotta, hogy „Eppur si muove"; vagy a mikor Newton megtalálta a nehézkedés törvényét; vagy a mikor Kopernicus feje tetejére állította az egész addigi csillagászati tudományt: mert itt meg az éntudat világokat teremtett. Ám ez éntudat a mellett hogy csak lassan fejlődik ki, egyúttal mintha nem volna állandó. — Mintha csak az ébrenlét kiváltságát képezné. Az alvó például egyáltalán mitsem tud magáról. Hová lett belőle, hol lappang az idő alatt az, amit mi úgy nevezünk, hogy „ón." Pedig, hogy mégis meg kell lennie, mutatja az álom ténye, a mikor, bárha alszunk, éntudatunk mégis működik. Avagy vegyük az ájulás esetét, a melyet a magyar nyelv igen találóan önkívületnek (én-kivüllét) nevez s a melynek elmultával az „én" nincs többé magán kivül. — Viszont az őrültnek nem is egy, de két énje van, a melyeket váltogatva hordoz. Ismertem egy áldott jó csendes őrültet. Leány volt, a kit egykor nyilván apáca zárdában neveltek s maga is apácává akart lenni. — Kedves terve azonban valamely okon dugába dőlt. — Ez megzavarta a szentimentális leány elméjét, a mely végül is teljesen elborult s a szegény leány azóta magáról mindig csak mint a „nagyságos apácafejedelemasszonyról" beszélt. — Megbízható, becsületes cseléd volt, elvégzett mindent hűségesen pontosan : ámde bárhová ment, bárkivel beszélt, mindenütt csak mint zárdafőnöknő szerepelt. És vájjon a halál alkalmával ugyan mi lesz az énnel? Ama nagy fordulóján létünknek, a mely Szókratész szerint egymaga elegendő arra, hogy megtanítsa az embert bölcselkedni? . . . S vájjon a „mivé lesz?" kérdésétől elválasztható-e a „honnan?" kérdése. Honnan az én? Hol volt addig a mig — nem jelent meg ? Mikor aztán felébredt — hol rejtőzik ezután is olykor-olykor? S végül hová tűnik egykor? íme, a nehéz, a fájdalmas kérdések, a melyek Vajda Jánost is abban az utolsó tusában oly élénken foglalkoztatták . . . Honnan, hová, mi az „én"? Ε kérdésekre a már említett szkeptikus bölcselő, Hume, igen rövid feleletet ad. Éntudat — nincs; s amennyiben ilyesmiről beszélünk, az nem egyéb, mint az egymást szakadatlan egymásutánban követő érzéki impressziók tömege. Tehát amolyan modern kinematográf-féle valami, a melynek izolált képlapocskái a gyors mozgás következtében, a szemlélőre egy egységes, élő, mozgó képnek a benyomását teszik, holott pedig a kép épen nem valóság, hanem csak optikai imagináció: hiszen