Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)

Raffay Sándor: Stromp László

206 Stromp László. keze. — De ezt már csakugyan jól megnézi s aztán gondol egyet és szájába veszi. Persze hogy csalódott, mert a kis kacsók nem nyújtották néki azt az élvezetet, a melyet tán éhes ösztöne tőlök várt: ám azért ez a cselekedete végtelen fontosságú esemény, mert kétségtelen bizonyságát nyújtja annak, hogy íme kis emberünk kezdi már a világot megfigyelni ós pedig első sorban is a saját kezecskéin, a melyeket egyébként épen nem tud a magáéinak, hanem teljesen idegen dolognak tekint. Most már egymás után jönnek a nagy felfedezések. A kezek után a lábak. — Hogy Rousseau szellemét magunkra ne haragítsuk (a ki t. i. a pólyát a gyermek koporsójának mondotta) kibontjuk kis emberünk takarókötelókeit, hadd rúgkapáljon az istenadta szabadon. Hát e szabadság nagy dolog ám, minden nagy eredmény édesanyja. íme, most is, hogy kis emberünk szabadon rugdalózhatik, kezecskéivel egyszerre beleütődöt a lábacskáiba. Hohó — mondja a tapintás érzéke — itt van valami, vigyük csak a látás érzéke, a szem elé, hogy mi lehet az. És felemeli és elnézegeti a a rózsás kis lábakat s mert még nem tudja, hogy az övéi azok, sőt teljes idegeneknek tartja őket, hát eljátszik velők mint bármely más tárgygyal. Egy tanárbarátom kis 19 hónapos fiát arra szoktatta, hogy játékszerét, ha arra felszólította néki nyújtsa át. Egy alkalommal a gyermeket arra szólította fel: „add ide a lábadat", ós a gyermek megfogta lábát és odanyújtotta neki, mint akármely játéktárgyat. — Harald Höífding dán psychologus beszéli, hogy 20 hónapos gyermeke egy alkalommal, mikor épen a lábaival játszott, kétszersültöt kapott — s a jó pajtás a kétszersültből megkínálta a saját lábait is. íme a gyermek kezdetben magának csakugyan teljesen idegen. Nincs, a mi egyéniségét megalapozza, összeconcentrálja, nincs „én" tudata, s igy ha magát esetleg meg is látja, pl. a tükörben, azt egész más, teljesen idegen alaknak véli. Ézt megfigyelhetjük gyermekeinknél, a kik, ha tükör elé visszük őket, utána kapnak a tükörből feléjök csodálkozó képmásuknak; s érdekes bizonyságát nyújtotta ennek Darwinnek egy 9 hónapos fia, a ki, ha nevén szólították, mindig a tükör felé fordult. A gyermek éntudata hiányának érdekes bizonysága, hogy a mint beszélni kezd, sőt még ezután is jó ideig, magát mindig mint harmadik személyt említi s vagy a nevét nevezi meg, vagy a nemét (jő pozsonyi magyarsággal: „a pubi", „a módi") akár csak a bushmanek, a kik egymást nemök szerint szólítgatják. Sőt még később is, a midőn már meg van az én-képzete, tehát önmagáról, mint „én"-ről beszél, vissza-visszatér a harmadik személy használatához. Ennek