Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)

Raffay Sándor: Stromp László

Énünk és világa. 191 Az abderai „nevető bölcsész", Demokritos már úgy találta, hogy a lélek atom, ez a modern természettudomány által is oly sokszor hangoztatott materiális parány elv. Lélek és test egyaránt ugyanazon lényegű atomok complexuinai, tehát a lényeg dolgában nincs is közöttük semmi különbség; az egész eltérést közöttük csupán az atomok alakja, helyzete és nagysága okozza. — Az élet tehát nem más, mint a csupán alaki szompontból különböző atomok összekeverése; a halál meg azok szétválása. Hasonlókép a stoa bölcselete szerint is a lélek nem egyéb, mint a testben, mint anyagban érvényre jutó — erő. Tökéletesen e nyomon halad az újkor materialista bölcselete is, pl. Hobbesnál, a kinek felfogása szerint a lélek is, mint egyáltalán minden e világon — test, s kapcsolatba hozza a vérkeringéssel. Hasonló állásponton állanak a „Systeme de la Nature" (Kolbach) ós a „Kraft und Stoff" (

Büchner) c. hires materialista művek, a melyeknek álláspontját klassikus rövidséggel fejezi ki a velők rokon Broussa.il', azon tételében, hogy a lélek egy működésben lévő agyvelő, semmi más". A pozitivista Comte is azt tanítja, hogy a lélek orgánum, a melynek bizonyos functiója van, t. i. a gondolkodás; a mint hogy ilyen orgánum a gyomor is, a melynek functiója az emésztés. Végeredményben tehát e felfogás szerint, a lélek nem egyéb, mint hang a testben mint hangszerben és megszűnik abban a pillanatban, a mint a hangszer (a test) összetörött. Ε vigasztalan felfogással szemben az idealizmus — mint emiitettük — a lelket teljesen szellemi természetűnek nézi, tehát minden a testet jellemző tulajdonság teljes kizárásával. Ε felfogásnak első legtudatosabb és egyúttal legrokonszenvesebb bölcselő képviselője Sokrates, a ki a lelket egy ilyen tisztán szellemi természetű elvnek ós azért halhatatlannak vallotta — so hitében nyugodtan űritette ki a méregpoharat. Hű tanítványa Platón szerint a lélek praexistens személyes lény, vagyis olyan, a mely, mielőtt a testbe került volna, már előbb létezett. Ott ólt fennt a magasban, az eszmék tiszta országában, egy társaságban az istenekkel. Ámde a magasból leszédült, alábukott, egyesült az anyaggal s elborúlt előbbi tiszta látása, elfeledte, a mit egykor odafenn közvetlen közelből szemlélt. Idelenn most az anyagi dolgok lassanként felköltik benne a visszaemlékezést, a mely mind élénkebbé, mint tisztábbá válik, vele együtt megfogan a lélekben az epedő s mind égőbb vágy elvesztett mennyországa után — se végső fokon a lélek szent őrjöngésévé fejlődő szerelmi vágy lesz aztán az a mennybe vivő lajtorja,