Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)

Schneller István dr.: Az egyéniség és a személyiség az Újtestamentomban

128 Schneller István dr. gileg a megnyilatkozási formája, ugyanez a végső célja. — Istenben van e szellem eredete. Célja a όόξα. — Csak is működési formájára kell még néhány szóval vissza térni. Krisztusnál az ő Énjét alkotó szellem a Római levél szerint a ηνενμα αγιωσννης R. 1,Igen fontosnak és jelentősnek tartom ezt. — Krisztus midőn a földre jő már nem és még nem a Ίτνεϋμα absolute. Az ő ηνεϋμα-ja, az δ Énje nem tisztán jelent meg, hanem a σάρξ-ban, de ebben sem tisztán, hanem csak έν ύμοιώματι της σαρκός αμαρτίας R. 8,

3. Ha ugyanis Krisztus tényleg a teljes emberi fftt'el-ban jelent volna meg: úgy kikérülhetlen lett volna reá nézve is a bűn s e szerint a bűnsúly, a mely καιάκριμα-t, δικαίωμα-1 kivánt; kivánta volna azt, hogy ez alapon ő maga is e bűnéért meghalljon, πνεΐμα-ja ez esetben első sorban πνείμα δικαιοσύνης és még csak azután lett volna ηνενμα άγιωσννης. — Krisztus halála ez esetben csak is subjectiv jelentőséggel birna — nélkülözve üdvtörténeti jelentőségét. Igy azonban, — mint hogy az a σάρξ nem az a teljes emberi, a mellyel feltétlenül jár a bűn elkövetése, hanem olyan, a mely fölött kezdettől fogva uralkodik a ηνενμα, s mely mint ilyen, kezdettől fogva a άγιωσννη, a megszentesülés hatása alatt áll. — Krisztus nem követett el bűnt s néki mint ilyennek nem is kellett volna meghalnia. Mégis meghalt. Halálának — a mint azt a feltámadás mutatja, nincs subjectiv jelentősége. Isten tett Krisztusnak dicsőségben való feltámasztásában bizonyságot (I. C. 15.) mellette. Így tehát Krisztus halálának nem Isten és Jézus, hanem kizárólag az ember és Isten közti viszonyára nézve van jelentősége. Az embernek σαρκικός természete, mely a bűn utján kiérdemli a halálitéletet (

κατάκριμα), most Krisztus σαρί-jában elvette méltó büntetését R. 8,

3. II. C. 5,

2

1; a bűn miatt haragos Isten pedig (όργή R. 4,

5) miután a törvénynek elég van téve, a σάρξ halálában kiengesztelődött a világgal (καταλλαγή του κόσμον R. 11,

1

5. II. C. 5,

1

8.

1

9) s létrejött az Isten és ember közti normális viszony, a δικαίωμα-n R. 1,

3

2. és kül. R. 5, ,

e.

l

8. 8,nyugvó δικαιοσύνη állandó, elvi jelentőségű viszonyban, illetőleg állapotában (II. C. 5, 2i · τον μή γνόντα αμαρτία ν νηερ ημών άμαρτίαν έηοίηοεν, ϊνα ν,μείς γενώμεΰα δικαιοσύνη $εον Ιν αντιΤ). — stb. helyek). Ezért Krisztusnak πνενμαja, mely személyére tartozik — nem a δικαιοσύνη, hanem a αγιωσννη szelleme. Egészen másképpen áll ez az embernél. Az ember az δ természete szerint nem birja a άγιον ηνενμα-1, de igenis meg van benne a σάρξ a maga teljes valóságában és végzetes hatásában. Az ember ezért is igen természetesen, ha magában áll Istennel szemben — δίκαιος nem lehet — mind addig mig él; mivel a bűnnek zsoldja, δικαιωμα-jd a halál R. 6,

2

3, Az embert magában — csak a halálnak kétségbe ejtő gondolata foghatja el, mint végső gondolat. — ταλαίπωρος εγώ άνθρωπος τις Uc ρνσεται ε Λ τοϋ σώματος τον θανάτου τούτον; R. 7,

24·