Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 4. évfolyam, 1906 (Pozsony)
Könyvismertetés
308 Könyvismertetés. meghatározásának hiánya miatt kesereg, hogy „a vallás nem ábrándozás, hanem komoly valóság; nem Istennek lantban, hegedűben, cimbalmi zengésben való esztétikus magasztalása csupán, hanem munka, fáradtság, önfeláldozás. Nem az ó' mindenható kegyelmének, segedelmének szószaporitó imádságokkal való kérése a maguk számára, hanem készséges segedelem, önzetlen támogatás, szorgalmas fáradozás a mások számára. Nem a magunk lelke üdvösségének, szivünk nyugalmának biztosítása csupán, hanem egyúttal a mások nyugalmának és békéjének gyöngéd, szeretetteljes védelmezése. Egyszóval az az aktiv és positiv tevékenység, amiből bárki is kiveheti, ha akarja, a maga részét, legyen az akár zsidó, akár görög, nem pedig a folyton ingadozó elmélet, amely mindig szét fogja választani az embereket egymástól, mig a világ világ lesz." Ε szempontból indulva ki, megállapítja, hogy „Jézus gondolata szerint a szeretet vallása nem öncél, hanem igenis célul van elibe tűzve egy, az ő eszményének megfelelő emberi társadalom alakitása. Az az istenországa, a mit Jézus hirdetett, voltakép nem egyéb, mint az emberi társadalom eszményképe. Az istenországára való törekvés a Jézus értelmében nem egyéb, mint folytonos javítás". Ez alapon azt mondja, hogy a keresztyén, a jézusi vallás lényege a morálban van, s a reformációt a katholizálódott egyháznak az a szomorú munkája hívta ki és tette jogosulttá, hogy a vallást ritualismussá sülyesztette, s a könnyebb végét fogván a dolognak, az embereket szentelt vízzel, olajokkal, illatos fűszerszámokkal a túlvilági üdvösségre igyekezett preparálni, a helyett, hogy e földi életre becsületes emberekké nevelte volna. A reformáció nem tett egyebet, mint a jézusi elvet a mesterileg szőtt burokból kihámozva, újra felállította, s amit az úttörő munka küzdelmei megengedtek, ez elv alapján eredeti „apostoli", de nem „jézusi" álláspontról újjászervezni igyekezett. De itt a szerző nyomatékosan kiemeli, hogy e reformáció csak igyekezett arra a célra, a melyet helyesnek ismert fel és hirdetett, de el nem érte azt, mert nem forgathatta fel fenekestől évszázadok alkotásait. „Ami igazi jézusi lett volna, az attól az időtől jogosan nem is várható nagy és rohamos lépéseket követelt volna". A fő, hogy az igazi útra rámutatott s megkezdte a legnemesebb jézusi és apostoli munkát, az igehirdetést, ami azonban oly értelemben vehető, hogy az „minden alkalomnak, minden órának, minden pillanatnak lelkiismeretes felhasználása az emberek nevelésére, javítására, nemesítésére, tökéletesítésére". Ezt a munkát kell nekünk folytatnunk, még pedig a korszellem által követelt módon. A protestáns öntudat hanyatlásának az az oka, hogy négy század formái tartják nyűgben azt a szabad szellemet, a vallásnak azt a helyes felfogását, a melyet a reformáció felszabadított. Azért a reformációban megkezdett munkának a folytatását, a szakadatlan reformációt, a vallásnak igaz lényege szerint való