Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 4. évfolyam, 1906 (Pozsony)

Könyvismertetés

309 Könyvismertetés. kifejtését és értékesítését kell korunknak munkába vennie. Az alap ugyanaz, a szempont is az, csak a mód és az eszközök változnak a mai kor igénye szerint. A külső missióinak is azért nincsen kellő sikere, mert „formákat fogadtatt el azokkal a szerencsétlenekkel, a kiket a formák nyűgéből kellene kiszabadítania. Egyházi cerimoniákra esketi azokat, a kiket az egyházi cerimoniák tartanak sötét tudatlanságban. Azokat meg, a kiket a papi hatalom varázsló vesszeje ejtett a babona szolgaságába, egy még keményebb papi hatalom vasvesszejének z-arnoki hatalma alá igyekszik hajtani". Nem a hitnek elméleti vallását kellene hát hirdetni, hanem a szeretet gyakorlati vallását kellene megszólaltatni és mutogatni, ez a reformáció egyházának feladata a reformatio szellemében. A munka, melyen a komoly meggyőződés ihlete vonul át, mindenkép értékes, szép és hasznos alkotás. A reformáció jelentőségét helyes szempontból fejtegeti, a reformáció egyházainak feladatát és hivatását igaz világításba helyezi. Mert azt senki sem tagadhatja, hogy a reformáció nemcsak világtörténeti nagy jelenség, hanem egyúttal útmutatás sőt kötelezés is, amely a 16. században csak megindult, de máig sem fejeződött be. Mikor korunkban az eiégületlenségtó'l forrongó lelkek azt a balhitet táplálják és hirdetik, hogy a keresztyénség helyébe is új vallásra van már szüksége az emberiségnek, akkor voltakép annak a ki nem fejezett gondolatnak nyomása alatt állanak, hogy ha a reformáció csak a 16. század munkája volt, akkor eredményei ma már sokak lelkét nem elégíthetik ki, akkor ma már ismét vagy új reformációra, vagy új vallásos világnézetre van szükség. Pedig nincs, mert a reformáció nem a múlté, hanem a jelené, sőt a jövendőé is, mindaddig, mig el nem jön az a kor, melyben minden emberben ugyanaz a lélek él, amely volt a Jézus Krisztusban. Akkor foglalja el majd az egyedül üdvözítés igényével fellépő öntelt közösségek helyét az istenországa. Ámde ennek feltétele nemcsak a szeretet gyakorlása, nemcsak a morál diadala. Rohoska a vallás lényegét nem az első, hanem a második láncszemnél fogva fejtegeti. Jézus szerint az emberszeretet az Isten iránt való szereteten épül, áll és hat. A vallásnak nem az emberekhez, hanem az Istenhez való viszony tudata az alapja. Fejtegetéseiben maga Rohoska is ez alapon áll ugyan a mikor az üdvözülés és üdvözítés külsőleges feltételei ellen tiltakozik, de nem domborítja ki eléggé, hogy a reformáció maga is az Istenhez való viszony tudatát tisztázta első sorban, azzal, hogy hittételeket alkotott s nem pusztán csak erkölcsi törvényeket állapított meg. Mert az erkölcsiség alapja is a hit, nem mint hittétel elfogadása, hanem mint Istennel való együttélés, a miből következik az Isten családjával, gyermekeivel való testvéries együttélés is. Ezért a morál csak második^ láncszeme a vallásban meghatározódó emberi viszonyoknak. Úgy a mint