Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 4. évfolyam, 1906 (Pozsony)
Pröhle Károly: A főiskolai rendszeres theologiai seminariumok feladata és módszere
18 Prölile Károly. föntebbiekből érthető, épen a legbővebb anyagot felölelő legfontosabb tudományágakkal kapcsolatban jöttek létre mint szaksemináriumok. A tudományos seminárium a felsőbb oktatás- és tanulmányozásnak azon alakja, melyben ugyanannak legideálisabb czélja, a tudományos képzés, sőt bizonyos vonatkozás szerint mondhatjuk: a tudós képzés, a leggyakorlatiasabb s legintensivebb módon, t. i. a főiskolai tanitó és tanuló tényleges közös munkálkodásában nyilvánul. Az a bizonyos távolság és feszültség, mely a rendszeres előadást és hallgatást jellemzi, megszűnik s helyébe lép a közvetlen érintkezés. A tanár mint „mester" bevezeti, miként mondani szokás, tanítványait „a tudomány műhelyébe 1', elvezeti őket a tudomány, az ismeret eredeti forrásaihoz, megismerteti velük a tudományos kutatás eszközeit, melyek a kutatás tárgyát mintegy szólásra bírják, azokat a módszereket, melyeknek segélyével ama forrásokból meríteni s a belőlük nyert ismeretanyagot rendszeresen feldolgozni kell; egyszersmind kérdések feltevésével, feladatok, théinák kitűzésével figyelembe véve egyszersmind tanítványainak egyéni hajlamait, képességeit, szükségleteit, indítást ad nekik ama források, eszközök, módszerek önálló használatára s alkalmazására. Mindebben a tanár egyénisége is közvetlenebb módon érvényesül, mint a rendszeres előadásokban. Természetes, hogy bizonyos előszeretettel vezeti tanítványait a tudományos munkának azon terére, a melyen ő maga legönállóbban dolgozik, a melyen új szempontok, új módszerek alkalmazásával esetleg sikerült saját szaktudományát a fejlődés utján előbbre vinnie. Reá mutat egyszersmind szaktudományának azon még kevésbbé kiművelt, vagy problematikus részeire, a melyeken a jövő tudományos nemzedékére új feladat vár, sőt esetleg maga is vállalkozik erre alkalmas növendékeivel egyes ily új feladatok megoldására. Valódi sikert és maradandó hatást azonban mindezzel csak úgy ér el, ha tanítványaival való ezen közvetlen együttmunkálkodásában is nem az egyéni hiúság, hanem a tudomány odaadó szeretetével párosult lelkes hivatásérzet és ennek megfelelő kötelességtudat vezérli. — Viszont a hallgatók, a tanítványok a tanártól vett indításra öntevékenyen reagálnak, a tanár vezetése mellett, az általa megjelölt eszközök és módszerek alkalmazásával a szaktudomány valamely pontján elmélyednek a tudomány eredeti forrásainak tanulmányozásába, a nyert ismeretanyagot módszeresen, rendszeresen feldolgozzák, e tanulmányozás és feldolgozás eredményét majd élőszóval, majd írásban, tanitványtársak vagy (esetleg: és) a tanár bírálata alá bocsátva, előterjesztik s először élvezik a több vagy kevesebb sikerrel, de önállóan
