Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)

Masznyik Endre dr.: Szent-Ábrahámi Mihály, mint dogmatikus

30 Dr. Masznyik Endre. tében a Krisztus iránt tiszteletet nyilvánítunk s benne az 6 hatalmát felismerjük. De azért mégis van némi külömbség az Atya és Krisztus iránt való tisztelet között. Az Atya ugyanis segítségül hívható a Krisztus segítségül hivása nélkül is, a mint ez a Mi Atyánkban történik. Látni való mindebből, hogy Szent Ábraháminak a Krisztus személyére vonatkozó tana voltakép csak a kiinduló pontra nézve tér el a mi evang. egyházi christologiánktól, — a végső pontban ellenben teljesen találkozik azzal. Nem tanítja ugyan a Jézus Krisztus személyében az isteni és emberi természet örök metaphysikai ós supernaturális egységét (unió personalis) s ebből folyólag mit sem tud az örök emberi természetnek kettős állapotáról, közelebb lealacsonyodásáról, de tanítja a történeti emberi természetnek, az igaz emberségnek felmagasztaltatását, isteni méltóságra emeltetését. Más szóval nem vallja az Isten emberrélevósét, hanem igenis vallja az ember istenné levését. S mert ezt őszinte meggyőződéssel vallja, — azért Jézus Krisztust a hit tárgyává teszi s mint ilyennek, a mint személyiségét, ágy működését is kiemeli a közönséges emberi keretek közül s beszól az ő üdvözítő tevékenységéről, közelebb elhivatásáról és hivataláról. Lássuk tehát ezt is közelebbről. A mi Jézus Kristusnak üdvművót illeti, e részben SzentÁbrahámi vert nyomokon halad ugyan, de kora dogmatikusaival szemben mégis óriási haladást jelez, mondhatnók korát századokkal megelőzte. A Krisztus személyébe vetett hit voltakép az ő müvén alapszik. A milyen a mű, olyan a személy s viszont a milyen a személy, olyan a mű. A dogmatörténetből tudjuk, hogy Jézus Krisztus művét általában két egymással ellentétes alapon ós szempontból fogták fel, a szerint, a mint annak vagy egyik vagy másik oldalára fektették a hangsúlyt. Az egyik felfogást — azt, a melyik merőben az isteni oldalt tartja szem előtt — dogmatikai, a másikat — azt, a melyik inkább az emberi oldalt tartja szem előtt — ethikai felfogásnak nevezhetjük. Voltaképen mind a kettő páli alapokra megy vissza azzal a különbséggel, hogy mig Pálnál a két szempont elvi egységbe olvad, — a későbbi dogmatikusoknál ama szent egység kisebb nagyobb mértékekben megbomlik s egyoldalúságba vész. Mindkét egyoldalú felfogásnak a középkorban találják meg claszikus kepviselőit. Az ó-kor e részben meddőnek bizonyult, a mi különben egészen érthető dolog. Az ó-kori atyák minden érdeklődése ugyanis nem a Krisztus művére