Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)
Masznyik Endre dr.: Szent-Ábrahámi Mihály, mint dogmatikus
Szent- Abrahámi Mihály, mint dogmatikus. 29 se kezdete se vége, hanem igenis elmondható arról, a ki a feltámadás után örökön úgy ól (Jel. l, 1 7,i 8.), hogy semmi változást nem szenved sem állapotában, sem tanitmányában, a mi az evangélium hirdetésének kezdete óta mindig ugyanaz volt és ugyanaz leszen (Zsid. 13, 8.). Ez Szent-Ábrahámi tana a Jézus Krisztus személyéről. Ha immár a mondottak után feltesszük a kérdést: ki tehát szerinte a Jézus Krisztus? úgy a feleletet röviden a következőkbe foglalhatjuk. Szent-Ábrahámi egyike azon dogmatikusoknak, a kik a Jézus Krisztus igaz emberségét komolyan veszik s a doketismus veszedelmét minden áron kikerülni akarva, az isteni természet, illetőleg személyiség örök praeexistentiáját feláldozzák, csakhogy a történeti emberi személyiséget megmentsék. Szerinte Jézus Krisztus embernek és istennek mondható ugyan, de nem oly értelemben, mintha benne két ellentétes alany vagy személy egyesült volna, mert az alany csak egy, tudnillik maga az ember Jézus Krisztus, hanem igenis ez az ember, a ki velünk — a bűnt kivéve — mindenben egyenlő, földi élete folyamán fokról fokra feljebb és végre egyenesen isteni méltóságra emeltetett. Épen azért az emberség az ő személyében természet szerinti, mert ő embernek született az istenség ellenben csak méltóság, a melyre felemeltetett, Más szóval: az ember fia természet szerint ember; az Isten fia természet szerint nem Isten, vagyis nem a legfőbb Isten, nem az, a ki az Atyja. Ép úgy, mint a hivek is Isten fiai, de nem természet szerint istenek, noha az isteni természetnek ők is részesei (II. Pót. 1, 4.). De mert Jézus Krisztus, ha nem is öröktől fogva való Isten, elvégre emberből mégis csak isteni méltóságra emeltetett és igazi Istenné és Úrrá tétetett, — ez Istentől jutalmúl nyert isteni méltóságában megilleti az istentisztelet, a mi az ő — hálaadással összekötött — imádásában és segítségül hívásában áll. Ε tisztelet alapja Krisztusban az ő bölcsesége, melynél fogva gondolatainkat belátja, az ő hatalma, mely szerint minket halhatatlansággal megajándékozhat és megbüntethet; az ő jósága, melynél fogva teljesiti azt, a mit helyesen kérünk. Épen azért, a kik a Krisztust tisztelik, nem emberben bírnak s nem embertől kérnek segítséget, mert a Krisztus immár megelevenítő lélek (I. Kor. 15, 4 6.), kire ezt a dicsőséget maga az Isten terjesztette ki, anélkül, hogy ez által a maga dicsőségét megrövidítette volna. És így a Krisztust tisztelve, sem több fő Istent nem tisztelünk, sem az Isten imádását meg nem osztjuk s meg nem kisebbítjük, mert akkor is s az által is tiszteljük Istent, ha az δ parancsa következ-
