Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)

Stromp László: Keresztyén renaissance

244 Strorap László. a világ nagyot fordult; s hogy ha jelenkorunknak nem tejhez, de már kemény eledelhez szokott nemzedéke nem tud többé az egyházi tanok betűje szerint „hinni", hát nem ő a hibás, hanem az egyház az, a mely nem képes, vagy nem akar alkalmazkodni a korhoz, hogy meggyőzhesse őt! Nem, ez nem a reformáció egyháza, ez a pápadogma vagy a mi végre is egy, a dogmapápa egyháza .. Ez nem a keresztyénség, ez holt hatalmak institucziója. A reformáczió egyházának, mint az igaz keresztyénség letéteményesének bensőieg ineg kell ujhodnia s újból tisztán tudatra emelnie a maga világtörténeti hivatását. A reformáció, mint ráutaltunk, az élet, a mozgás, az organikus fejlődés elvén áll, igazi lényege épen az, liogy a saját világában is állandó megújhodás kovásza legyen időtlen időkig s mintegy a, keresztyénség lelkiismeretének folyton megifjodó élő tiltakozása, minden tekintélylyel szemben, hit és erkölcs, gondolat és szó dolgában egyaránt, az örök, a Szent, az egy közönséges keresztyén igazság érdekében. Igen, az egy közönséges keresztyén Igazság érdekében: mert lehet bár felekezeti egyház száz meg ezer: a keresztyén igazság csak egy marad, mert a kin alapul a Krisztus is egy, miként egy a hit, egy a keresztség és egy az Isten. Igen, miként egy a Krisztus, de nem az, a kit a róla alkotott tanokban, mint egykor Korintusban, most is naprólnapra, újból és újból darabokra tépünk, keresztre feszítünk: hanem a kivel napról napra együtt kell meghalnunk a bűnnek, hogy vele napról-napra uj erkölcsi életre támadjunk . . . Miként egy a hit, de nem az, a melyet átok terhe mellett leckemódra be kell emléltelnünk: hanem a mely a Krisztussal való benső személyes összeforrottság érzete alapján a szívnek benső, élő és boldog bizonyosságát képezi. Miként egy a keresztség, de nem az a külső, pusztán szertartásos cselekmény; hanem a léleknek benső elinerülése a Krisztusban (miként ezt Pál apostol a római levélben 6 r. oly mély mystikával kifejti). S miként egy az Isten, de nem az a személyválogató despota, a ki csak egyik-másik felekezetet vagy embert szereti s a kinek letét gyarló emberi bölcseséggel kell a dogmatikákban bizonyítgatnunk: hanem a ki mindnyájunknak édes Atyja, ki nem nézi a ruhát, de a hitet s a kit mindnyájan boldogan zárunk szivünkbe a mi személyes élő hitünkben . . . Vajh mikor jutunk el ez egyszerű, e természetes, e boldogító Igazság felismerésére? Vajh mikor tesszük ezt egyetlen, de teljesen kielégítő dogmánkká? A reformáció egyházára vár a feladat, hogy az Igazságot diadalra juttassa. Övé a kötelesség, hogy Páltól és