Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)

Stromp László: Keresztyén renaissance

Keresztyén renaissance. 235 lalja a maga számára az egység, egyetemesség, szentség, csalatkozhatlanság és egyedül üdvözítés, attribútumait, tehát oly jelzőket, a melyek csak ama láthatatlan „egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat" illetik meg; a mely a Krisztus által egyedül megkívánt személyes élő hit elvét félretolva, Isten s ember közé ismét oda állítja a Jézus által örök időkre megszüntetett közvetítő papságot, mint szentség jellegével felruházott isteni rendet; s idők folytán e rend élén isteni imádat tárgyaként ott magaslik ki fejedelmi fenségében a Krisztust helyettesítő pápai intézmény: e csodás történeti hibridum, kiben zsidók főpapja s a pogány Róma pontifex maximusa egy világtörténeti fogalomban egyesült. Sietek kijelenteni, hogy midőn megfigyeléseimet szabadon kifejezem távol van tőlem minden elitélő, gúnyolódó szándék. Csak elmélkedem a fejlődés felett s ennek vonom le a tanulságait. Sőt nem habozom kijelenteni, hogy rendszert, grandiosusabban megalkotottat, merészebben keresztülvittet, méreteivel, styijével imponálóbbat, mint a milyen a pápás egyház institucziója, a történelemben nem ismerek. Olyan az, mint azon kornak bizonynyal a kor lelkéből lelkedzett építészete, a gótika, fenséges boltozataival, egetostromló merész csúcsiveivel, fantastikusan bizarr díszítéseivel. Csak az alapja ingatag, mert puszta emberi hagyomány ... És innen van aztán épen, hogy mert elvetették az evangéliomi alapot, a személyes élő hit által való megigazulás elvét s ennek helyére az egyház által való üdvözitós, az egyházilag előírt jócselekedetek által való megigazulás elvét állították: megszűnt a lelkeknek minden szabadsága, a hitben szabadságra elhívott istenfiak az egyházi törvény szolgáivá lettek s a végső eredmény azon vallási zsarnokság, a mely a régi politikai zsarnokság helyébe lépett s a mely évszázadokon át békóben tartotta a hitet és a gondolatot egyaránt. A reformáczió — a keresztyénség ez első igazi nagy renaissancea — e békókat összetörte. A pápás egyház földi institutiójával szemben jogába visszaállította az „egy közönséges keresztyén anyaszentegyház" Ős igazi keresztyén elvét, a mely nem azonos sem egyik, sem másik felekezeti egyházzal, hanem a hívek sziveiben élő „societas in cordibus" az, tartozzanak egyébként e hivők külsőleg bármely felekezethez. Ε tekintetben Luther leplezetlen szabadelvűseggel kijelenti, hogy „a keresztyénség testileg nemcsak a pápás egyházban létez, hanem az egész világon szétszórva, még a törökök, tatárok, persák között is; ám lelkileg egy az az evangéliomban és a hitben, egy szellemi fő alatt, ki a Jézus Krisztus". (Bekenntniss des 16*