Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)

Stromp László: Keresztyén renaissance

236 Stromp László. Glaubens d. Martin Luthers Anno XXIX. wider die Rottengeister). Apápásegyház dogmarendszerévelszemben pedig, amely a „fides historica" vagyis a történetileg keletkezett egyházi tantételek és tanrendszer szolgai köteles vallása révén hitet és gondolatot, szivet és értelmet egyaránt a maga despotikus igájába hajtott: a reformáczió a „fides salvifica", a személyes élő és ép e személyes élő voltában üdvözítő hit élvét juttatta vissza diadalmas ősi jogába. S evvel lehullottak a lelkekről a rabbilincsek: szabaddá lett a hit, a lelkiismeret, a gondolat, a kutatás s a felismert igazságot kimondó szó. A Krisztusban való hit benső bizonyosságával szemben nincs többé sem zsinat, sem pápa, sem császár, sem egyetem. Isten igéje és nyilvánvaló észokok: ime a kizárólagos tekintélyek, a melyek előtt Luther egyedül meghajolni kész, a mint ezt Wormsban oly klasszikus módon kijelentette. Önálló kutatás s az individuális öntudat vallásos souverenitása : ime a századokon át elásott szellemi értékek, a melyeket az eislebeni bányászfiu ismét napfényre hozott, az igazságok, a melyekhez felismerésük első pillanatától íogva a reformációnak mindvégig hűnek kell immár maradnia, mert léte, egész existentiája gyökerezik azokban. Reformátori nagy munkájukban nagy hitjavitóinknak különösen két dologra volt szegezve a íigyelmök. Egyrészt, hogy tanításuknak feltétlen evangéliomszerüségét igazolják, másrészt, hogy meggyőzzenek mindenkit arról, hogy ők nem akarnak uj felekezetet vagy szakadást, ellenkezőleg egyetlen czóljok, hogy Krisztus egyházát az időközben reátapadt visszaélésektől megtisztítsák. Luther maga a leghatározottabban tiltakozik az ellen, mintha ő felekezeti egyházat akart volna alapítani. „Első sorban is — mondja egy röpiratában (Treue Vermahnung D. M. Luthers an alle Christen, sich vor Aufruhr zu hüten. Anno XXII.) — arra kérlek, hogy nevemről hallgassatok s magatokat ne lutheránusoknak, de keresztyéneknek (Christen) nevezzétek. Mert kicsoda az a Luther? A tan a mit hirdetek, nem az enyém. Meg aztán nem is feszitettek meg engem senkiért. Pál apostol nem tűrte, hogy a keresztyének magukat Pálról vagy Péterről, hanem hogy egyedül csak Krisztusról nevezzék . . . Ugyan mikép is juthatnék hozzá, én nyomorult féreg, hogy Krisztus gyermekeit az én boldogtalan nevemmel illessék. Könnyű a pápásoknak („Papisten"), ők joggal viselik a pártos „pápás" nevet, mert hogy Krisztussal s az ő nevével nincsenek megelégedve — s azért mesterök a pápa is. Én azonban és a ker. gyülekezet csak egy közönséges tant ismerünk s az a Krisztusé, a ki nekünk egyedüli mesterünk is."