Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)

Schneller István dr.: Megemlékezés Beyer Jánosról

Megemlékezés Beyer Jánoiról. 209 lényünkre, minden munkásságunkra eláradó bókének a szelleme volt beszélgetéseink követője. Nem életünk ünneplő, szünetelő, rendkívüli órái, hanem az élet küzdelmeire felavató, a küzdelemben is bókét fellelő órái voltak ama mestereinkkel töltött óráink. Nem multak el ezek, mert nem a végesség, hanem az örökkévalóság jelében állottak. A szerénységnek, a békének, az igaz kegyességnek ez a szelleme óvta meg Tholuckot ép ugy mint hű tanítványát, Beyerünket a türelmetlenség szellemétől, mely a bün és kegyelem tanának oly sok hirdetőjét oly megszégyenítő módon jellemzi. A türelmetlen, a keményen ítélő nincs igazán áthatva sem az emberi bűnösségnek, sem az isteni kegyelemnek tudatától. A ki ezt szive szerint vallj a az valóban tapasztalta az emberi gyarlóságot saját gyarlóságában, de azt is, hogy azt az isteni kegyelmet semmiféle emberi elme fel nem éri s így maga számára le nem foglalhatja. Ha bűnös, gyarló lény vagy: miképen foglalhatod le Te tisztátalan magát a szentet, Te gyarló lény magát a tökélyt; miképen tolhatod fel magad Isten titkai sáfárjának, az Ő bölcsessége letéteményesének? A kegyelem napjának csakis egy-egy sugara vagy ós annak az egy sugárnak fénye mellett látod korlátolt világodat; de nem látod a napnak végtelen számú sugarait, a melyek mindenütt mindenképen egészen sajátos életet keltenek s melynek végetlen sajátosságában nyilatkozik meg az isteni kegyelemnek végtelen gazdagsága és tökéletes, általunk alig sejthető symphoniája! A bűn és a kegyelemtannak nem ezen korlátolt eszű, de még inkább korlátolt lelkű, kemény szivű és kemény szavú hívei közé tartozott Beyerünk. A gyarlóságnak, a bűnnek tudata őt valóban szerénynyé tette s a szivébe fogadott isteni kegyelem megnyitotta szivében a végtelen szeretetnek forrását, mely mindenütt és mindenben keresi és azért meg is találja az isteni kegyelemnek egy-egy megnyilatkozását. Ezért is mindenkiben egy vele született értőket látott, amelyet meg kell keresni, a melyet aztán ápolni, fejleszteni kell. — „Anima naturaliter christiana est" . . . „Mindnyájan Istennek gyermekei vagyunk" ezért minden emberi lélek előtt tisztelettel kell megállni s keresni s ápolni azt a czólgondolatot, a melyért azt a szeretetnek Istene teremtette. Ily magaslatról nézte Beyerünk a világot s azért volt képes ő minden egyeshez leszállni, hogy azt Istenhez felemelje. Ebben rejlett annak a ténynek a magyarázata, hogy őt is viszont oly sokan keresték fel, bizalmukkal megajándékozták, s hogy tőle vigasztaltan, Istenben megerősödve távoztak. Született gyóntató atya volt; Isten kegyelméből igazi pap. S ezzel járt társalgásában az a sajátságos viselkedés,