Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)

Schneller István dr.: Megemlékezés Beyer Jánosról

210 Schneller István. a melyet Locke a szív udvariasságának oly találóan nevezett el. A világi udvariasságból, abból a leereszkedő, önző czélú, mást eszközként felhasználó sima udvariasságból, a melylyel maga az udvarias kiván emelkedni, mások fölött uralkodni, δ benne nem volt egyetlenegy vonás sem. Ily értelemben nem volt δ udvarias; de ha arra nézünk, hogy törődik-e valaki felebarátjának lelkével, tiszteli-e, szereti-e azt bármely alakban, bármely állásban, bármely korban jelenjék meg az; — ha arra nézünk, hogy szívesen meghallgatja-e felebarátjának nehézkes és körülményes beszédét, csak hogy könnyítsen, segítsen rajta; ha arra nézünk, hogy megfigyeli-e az illető felebarátját, vele érez-e, s kiérzi-e azt, hogy mije fáj és mi esne jól neki, mi szerezne neki igaz örömöt: ugy Beyer egyike volt azoknak, kik a legudvariasabbak voltak, a kikben meg volt igazán a szívnek udvariassága. Most is még meghatottsággal emlékszem vissza az 1866. évi karácsonyunkra. Ha nem is szűkös, de mégis szerény, kevés igényű viszonyok közt folyt le szüleim házában életünk. Anyám, ki gazdag családból származott, teljesen bele találta magát a nagyon is szerény jövedelmű, sok gyermekkel megáldott kőszegi parochia egyszerű életébe; de karácsonykor, a midőn nem a szülők, hanem a Jézuska teritette az asztalt, gazdagság és fénysugár fogadta a meglepett, örvendve ujongó gyermeksereget. A karácsonyi dalok eléneklése után csengetyű szóra végre megnyílt magától az ajtó. Kivilágított, szép bútoros emeletes háznak szökőkútas kerti udvaráról emelkedett fel a hatalmas karácsonyfa édességeivel kápráztató fényben s világitá meg a ház oldalán azt a sziklába vésett istállót, a melyben meghatottan fedeztük fel a szent családot, a nekünk is született Jézuskával. Az asztalokat, a zongorát pedig elfödték a jó Jézusnak természetesen rendkívül szép és gazdag ajándékai. így vált nekünk is az évnek legszebb, legboldogabb várva várt estéje a karácsony estéje. 1866-ben halt meg édes anyánk. Pozsonyba ment, hogy veszélyesen megbetegedett fiát ápolja. — Az uton meghűlt s pár nap múlva δ halt meg, árván hagyva a felgyógyult fián kivül még hat gyermekét. Én voltam ezek közt a Iegidősb már a soproni lyceum VII. oszályában, mig a legkisebbet anyja még karján hordozta volt, még beszélni sem tudott. Sopronba hozták át boldogult anyámat, hogy itt a családi sírboltban nyerje nyugvó helyét. A 40 kilométernyire fekvő Kőszegről kocsin, de gyalog is számosan zarándokolva jöttek el, hogy az áldott lelkű nőt szeretettel kísérhessék utolsó útjára. Életem első, egész valómat meghasító fájdalma hatotta át szivemet, de ugyancsak e fájdalomban megszületett édes anyám megdicsőült alakja, mely nemtőként, erőként