Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)

Schneller István dr.: Megemlékezés Beyer Jánosról

208 Schneller István. Istenhez, mily szent fogadalmak töltötték el sziveinket. Láttuk azt, hogy mind ez nem forma! Mind ezt átélte a legmélyebben a mi félve szeretett tanárunk (Ehrfurcht). Csak az átélt kelthet ismét életet! Hányan nyertünk így életet az δ élete utján! Mi ezt éreztük! Ő azonban csak Istenről kivánt tudni; önmagáról pedig semmit. Ezzel függött össze az a szerénység, mely majd a félénkségig fokozva visszatartá őt a nyilvánosság előtti szereplősében. Pap volt δ minden izében. Soha másképen, mint borotváitan ós fekete öltözetben, császárkabátban, többszörösen nyaka köré csavart fekete nyakkendővel nem láttam. Papja volt az iskolának. Isteni küldetést végzett itt. S mindennek daczára vagy talán épen azért nem lépett fel emlékezetem szerint mint tanár egyetlen egyszer sem a gyülekezet előtt: de igenis jól emlékszem arra, hogy édes atyám őt egyszer, midőn igen heves és hosszas fogfájásban szenvedett, felkérte, hogy prédikáljon helyette. Jó szive, részvéte nem engedte meg, hogy nemet mondjon. El is készítette pródikáczióját, de vasárnap kora reggel feljött atyámhoz: „kedves Vilmosom, nem prédikálhatok" s nem is prédikált. Mily nehéz lelki küzdelmeibe kerülhetett e döntése. Ezért azonban nem vonult vissza a közélet és különösen a tanügy iránt érdeklődők köréből. A kerületi iskolai bizottságnak is tagja volt, de különösen buzgó tagja a vasi felső egyházmegye tanító egyletének. Nem a gyűlések tárgyalásában való részvevős volt az ő működésének ereje, hanem az ügynek egyesekkel való megbeszélése. Személyiséget keresett mindenütt, személyi hatást kivánt gyakorolni. Nem a viták hevében, nem a bizonykodásban és nem a vitatkozási makacsságban születik meg az igazság, hanem a lélek nyugott feszültségében termékenyül az igazság szellemének termékenyítő lehellete által az emberben az igazság. Csak Tholuckkal hasonlíthatom össze Beyert. Akárhányszor ültem vagy jártam némán e mestereim oldala mellett s éreztem, hogy lelkeink érintkeznek, s hogy a kiejtett szó más, mint épen ez nem is lehetett. Hallunk ékes neveket, a suggeráló lelkes beszéd elragad minket is; az enthusiasmus kiemel önmagunkból, nemes, hősies, rendkívüli lényekké válunk! Soha ily beszédet e mestereimtől nem hallottam. Soha sem akarták ők tanítványaikat önmagukból kiragadni. Mind a kettő oda helyezte őket a gyarlóság, a bűnösségnek kemény, fájós, megszégyenítő talajára, hogy ott annál készségesebben fogadják be a mindeneket átható és ez alapon áthasonitó, kiengesztelő és felemelő isteni kegyelemnek erejét és dicsőségét. Nem az enthusiasmus, hanem a teljes bizalom; nem a quietismus, hanem az egész