Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)

Schneller István dr.: Megemlékezés Beyer Jánosról

Megemlékezés Beyer Jánoiról. 207 bűn meg volt szüntetve s a kis bűnhődött bűnössel szemben soha nem éreztette Beyer az elkövetett vétséget. Fájt néki a bűn, de nem azért, mivel ellene, hanem mivel Isten ellen kö\'ette el a bűnös. Ezért nem volt sohasem haragot tartó! Velünk együtt szenvedett, midőn minket büntetett: ezt éreztük mindannyian : ezért is tisztító, nemesítő, emelő hatása volt a büntetésnek is. Oly sok négy osztályba járó, 60-nál több gyermek közt, kik naponta 8 órát ültek az iskolában bíz gyakoriak is voltak az ily büntetések! Ha azonban mesterünk elkezdett magyarázni, nevezetesen, ha a történetet és különösen a vallást magyarázta egyszerre elnémult a nyugtalan sereg. Ámulva, áthasonulva hallgattuk őt. Nem szavak, melyeket ajkával ejtett ki, hanem igék voltak azok, a melyek lelke mélyéből, vérével éltetve szálltak fölfelé s hatottak át bennünket, szálltak le szivünkbe. Nem gondolt tanárunk arra, hogy miképen appercipiáljuk a hallottakat; tudta azt, hogy mindenki másképen appercipiál s tudta azt is, hogy emberé a mag vetése, de Istené az áldás. Isten áldásába helyezett bizalommal hintette ő a személyiségén átrostált magot a mi sziveinkbe; Isten kegyelméből ő a magvető; nem maga számára kíván gyümölcsöt, érlelődjék az a gyermek szivében Isten dicsőségére. Istentől vette ő a magvetés erejét, Isten majd megáldja hive munkáját. Azért azonban még a leghívebb ember sem teljesítheti igazán kötelességét. Elmaradunk mindig czélunktól s ha mindent megtettünk, még akkor is Istennek gyarló szolgái maradunk. Ennek tudata volt alapja azon szerénység ós alázatosság szellemének, a mely mesterünk lényét jellemezte. Lelki szüksógórzete vezette őt a templomba, hogy egész lényével ezen alázatosság szelleméről tanúságot tegyen. Minden vasárnap délelőtt és délután is elvitt minket — az egész iskolát — télen nyáron bár mily időben „az Istentiszteletre. A kis és szűk padokban köztünk ült. 0 énekelt legbuzgóbban; ő követte legnagyobb figyelemmel és áhitattal a szent beszédet és az imát; néha néha csóválva fejét, ha az impulzív beszéd a lelkes szónokot tán némileg elvezette thémájától vagy irányától. Az áhitat borzalma futott végig rajtunk, midőn egyszer a nagypénteki délutáni beszéd alkalmával rettenetes égiháború közben mesterünk szava tompa hangon szólt felónk „Most halt meg Jézus". Az Úr vacsorára senki sem készült komolyabban, mint ő. Az Úrvacsorát megelőző héten naponta 7 órakor a görög óra helyett a reggeli könyörgésre a templomba mentünk. Ε hét különösen az áhitat hangulatának hete volt; s ezt követte a bűnbocsánat kölcsönös kérése s adása és végre Istentől való esdésének, az Úrvacsora vételének mystikus ünnepe. Mily közel éreztük magunkat