Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)
Tirtsch Gergely dr.: Az antinomismus keletkezése és feléledése
Az antinomismus keletkezése és feléledése. 139 kétségbeeséssé fokozódik s inkább meggátolja ős elfojtja, mintsem elősegíti a javulás szándékát. Ezért következteti Agricola, hogy tanácsosabb és bölcsebb az embereknél odahatni, hogy bennök az Isten iránti szeretet ós hála érzete a Jézus Krisztus szeretetének szemlélése által felébredjen, mint hogy a törvény által fakasztott félelembe és rettegésbe essenek. Agricola antinomismusa semmiesetre sem mondható nemtelen indokokból keletkezettnek; neki ép olyan, vagy legalább is olyan vágya volt az evangéliomot tisztán tartani, mint magának Luthernek. Ámde Ítéletében s theologiai világnézetében egyoldalú volt, amennyiben csak az evangéliomot vette tekintetbe s a törvénynek üdvoekonomiai szerepét teljesen letagadta. S ha most már azt az alapot tudakoljuk, a melyen a nomismus és az antinomismus egymással szemben áll, akkor azt találjuk, hogy a kettő közötti kiilömbség a bűn eltérő felfogásában rejlik. Az antinomismusnak és így Agricolának is az a gyöngéje, hogy nem látott tisztán s nem magyarázta az emberi természetnek megfelelően a bűnt. Természetes, hogy a bűn mikénti felfogásával változik a bűnbánat képzete is, s igy ennek indító rúgói is változást szenvednek. Mind a mellett Agricola ügyesen védte álláspontját s a mi Luthernek legfájósabb lehetett ép azt állította, hogy a szent Írásból és Luther műveiből merítette meggyőződését. Sőt annyira ment, hogy Luthernek egyes iratait pl. a Galatiai levélhez irott commentárját nem tiszta iratnak minősítette. Agricolának ezt a fogását az újkori antinomismus is felhasználja. Természetes, hogy Luther Agricola heves támadását nem tűrhette nyugodtan s alig hogy megjelentek az utóbbinak positiones-ei, azonnal hozzáfogott azok cáfolásához. Öt disputátióban végzett velők s oly hatalmasan érvelt a törvény használata mellett, hogy Agricolának nemcsak, hogy elhalgatnia, de sőt revocálnia kellett. Ott ragadta meg Luther ellenfelét, a hol annak leggyöngébb oldala mutatkozott, a bűnbánat fogalmánál. A bűnbánó emberi kedélyt Luther szerint két érzelem uralja, az egyik saját bűnei miatti bánat és félelem, a másik a javulás szándéka. A bűnbánat magamagától nem keletkezhetik, elő kell azt idézni. Erre pedig legalkalmasabb a törvény hirdetése; s mert az ember önmagában véve képtelen a jóra, azért a javulás szándékát is fel kell benne ébreszteni, a mi megint az evangőliom tiszte. Ebből önként folyik, hogy a törvényt is épugy kell hirdetni mint az evangéliomot. Magánál a megigazulásnál is van a törvénynek szerepe, t. i. van praeparatorikus hatása, a mennyiben törvény nélkül a bűn meg nem ismerhető. „Honnan tudhatni" — úgymond (Wider die Antinomer Erl. kiad. 32. köt. 7. old.) — hogy mi a bűn, ha törvény 10*