Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 2. évfolyam, 1903-1904 (Pozsony)
A Bábel-Bibelvita. II. Hornyánszky Aladártól
A Bábel-Bibelvita. 91 nyekkel tegyenek szemléletesekké ; itt mint ott egyazonos világa a folytonos csodáknak és jeleknek, az állandó isteni kinyilatkoztatásnak, fó'leg álomban, azután ugyanazok a naiv képzetek az Istenségről: amint Bábelben az Istenek esznek és isznak és utánna lenyugosznak, ugyanúgy sétálgat Jahve is esti fuvallatkor a paradicsomban és gyönyörködik Noah áldozatának kellemes illatában; viszont amint az Ó T-ban Jahve Mózessel és Áronnal és az összes prófétákkal beszélget, hasonlókép beszélnek Bábelben is az Istenek az emberekkel vagy közvetlenül vagy papjaik és ihletett prófétáik és prófétanőik által." Ε végső szavakkal eljutott Delitzsch ahhoz a thémához, mely őt jelen előadásában legfőképpen érdekli. A legveszedelmesebb ágyú, melyet ellenfelei az ő várának szegeztek, a kinyilatkoztatás volt: ezt az ágyút akarja most elnémítani és ártalmatlanná tenni. Nem is képzelhető nagyobb megtévelyedése az emberi szellemnek, kezdi a támadást, mint hogy évszázadokon át az egész Ó T-ot vallásos kánonnak, kinyilatkoztatott valláskönyvnek tartotta a zsidóság és keresztyénség. Egy gyűjteményt, melyben helyet foglal az igazságos Isten létét több helyütt kétségbevonó, blasphem gondolatokat hirdető Ijóbkönyv, a profán menyegzői költeményeket tartalmazó Énekek Éneke, az érzéki szerelemről daloló 45. Zsoltár. Csak természetes, hogy a tudományosan képzett theologusok a verbális inspirátiót végleg feladták. De valljuk meg őszintén, a lelkiismeretben megnyilatkozó kijelentésen kívül mi emberek más személyes isteni kinyilatkoztatást nem is érdemeltünk. Mert a frivolitás jegyét hordja magán minden a szent dolgokkal szemben tanúsított eljárásunk. A Dekalogust, „a szent Istennek ezen legsajátosabb kijelentését" könnyelműen meghamisítjuk. Luther a 2-ik parancsolatot eltüntette és az utolsót jogtalanul két részre szakította. A kath. egyház képeket farag és tisztel, bár a Dekalogust a maga számára kötelezőnek ismeri el. A hagyomány nyomán indulva a legsúlyosabb frivolitás vádja éri Mózest, ki az isteni ujjaktól teleírt első táblákat széjjeltörte és midőn Isten a törvényeket másodszor is feljegyezte, „Mózes nem tartotta érdemesnek, hogy azokat saját népével és az emberiséggel szószerint közölje." (1. a sabbathtörvény indokolását Ex 20 u és Deut. 5 1 4.) Ugyanez a frivolitás mutatkozik másutt is. Hogy a Sinai félsziget hegylánczának melyik csúcsáról szólott Isten az izráeliekhez, rég elfelejtették elődeink. Semmit se hallunk a törvénytáblák külsejéről és a szövetségláda észrevétlenül tűnik el szemeink elől. De elhibázott dolog volna az ó-test-i traditió alapján Mózes felett pálczát törni. Hisz a Pentateuch-kritika kétségtelenül bebizonyította, hogy az u. n. mózesi törvények, köztük a Dekalogus is, nem Mózestól származnak. Ősrégi szokások és későbbi, a letelepedés után kifejlődött intézmények vannak a Thóra lapjain nagy összevisszaságban codificálva, melyeket az utókor summárisan Mózesre és
