Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 2. évfolyam, 1903-1904 (Pozsony)

Lapszemle

70 Lapszemle. Kiinduló pontja az Isten fogalmának fejló'dése Izráelben. Isten a régi zsidóknak az Exodus idején csak oly mértékben nyilatkoztatta ki magát, a mennyire akkori szellemi állapotuk mellett meg bírták érteni: mint Izráel Istene s csakis Izráelé, nem pedig mint az egész világ ura és teremtője. Rajta kivül más, szomszédos Istenek létezését is elfogadták a zsidók, a kiknek azonban hitük szerint nem tartoztak engedelmességgel. Ezt az álláspontot fejezi ki a parancs: „ne legyenek rajtam kivül más Isteneid". Ebből a henotheismustól csak a nyolczadik századbeli próféták küzdelmei révén lett monotheismus, a mely Jahvét nemcsak mint a saját, hanem mint az egész világ Istenét s teremtőjét ismeri föl s melyet e szavak fejeznek ki: „nincs rajtam kívül más Isten". A Jahvéra vonatkozó vallásos gondolkodás fejlődésének e szempontjából nézi a szónok Izráel eschatologiai gondolkodását. A zsidó eschatologíának két eredetileg elkülönített eleme van: az egyéni reménység, a mely végül az egyéni halhatatlanság fogalmává fejlődik és a nemzeti reménység, mely a messiási ország gondolatának lett a szülője. Az előbbiről meglehetős homályos képzetek voltak: Seól minden ember végső börtöne, ahol árnyékéletet élnek, a hol visszatükröződnek e földi világ realitásai, a hol mindenki megtartja a földi társadalomban elfoglalt rangfokozatát. Erre a világra Jahve hatósága nem terjed ki, mert a henotheistikusan felfogott Jahve hatalma csakis a földi világra s itt is csak az ő választott nemzetére szorítkozik. A henotheismus ez álláspontján tehát, vagyis a VIII. század előtt, theologia és eschatologia közt nem lehetett összeütközés. A monotheismus elfogadásával azonban be kellett ez összeütközésnek állania, mert a monotlieistikus Jahve uralma alá tartozik az ember egész földi léte, a túlvilági is. Erre a mi nyugati gondolkozásunknak magától értetődő következtetésre azonban Izráel csak századokkal a monotheismus elfogadása után jött rá, a mit a szerző csak úgy tud magyarázni, hogy Isten, midőn Izráelt az emberiség vallási tanítójául választotta, azt akarta, hogy ne logikai folyamat, hanem közvetlen vallásos tapasztalat útján jusson az igazság tudatára. A míg a zsidó nép vallási gyermekkorát élte, a míg nem juthatott közvetlen személyes érintkezésbe Istennel, hanem csakis papok és próféták útján, addig megmaradhatott a hagyományos pogány eschatologia mellett. Csak mikor az Istennel való személyes közösség útján megtanult bánni a jelen élet problémáival, csak akkor fordulhatott a jövendő élet még homályosabb kérdései felé. A jelen élet főproblemája pedig, mely a monostheismusból kelt ki, az igazak meg nem érdemelt szenvedése és a gonoszok boldogulása. Ez a probléma nem támadhatott fel mindaddig, a míg Jahve csak Izráel nemzeti Istene volt, hiszen ez a Jahve nem mindenható, hatalmát korlátozza más istenségek létezése. A mono-