Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 2. évfolyam, 1903-1904 (Pozsony)

Lapszemle

Lapszemle. 71 theismussal azonban együtt járt Jahve mindenhatóságának és igazságosságának eszméje s ezen az alapon a VII. század zsidó vezérszellemei felállították azt a tant, hogy az igaznak boldogulnia, a gonosznak pedig bűnhó'dnie kell. Még pedig még ebben az életben, mert hiszeu az akkori uralkodott hagyományos pogány eschatologia szerint Jahve uralma csakis e földi életre terjed ki. Ez a tanítás ki van fejezve_ a Deutoronomiumban s egyéb exilium eló'tti s késó'bbi iratokban. Érvényben is maradt, a míg csak mint általános tételt tekintették s nem alkalmazták az egyes emberre. A ΥΠΙ. századig uralkodott felfogás szerint Jahve nem az egyes ember, hanem az egész nemzet sorsával töró'dik; nem az egyén a vallásos egyed, hanem a család, a törzs, a melylyel az egyén azonosíttatik. Ez azonosításból következett az a felfogás, hogy Isten meglátogatja az apák bűneit az utódokban, egy egyénéit a községben vagy törzsben, melyhez tartozott. Az örökló'dés e tanával szemben elsó'kül Jeremiás és Ezekhiel tanítottak meg az egyéni lélek értékére s Jaliveval való közvetlen viszonyára. A közelgő' exilium eló'tt, melyben a nemzet elveszendő' volt, de az egyesek megmaradtak, Jeremiás kimondotta az egyéniségről szóló tant, mely arra az új viszonyra volt alapítva, melyet Isten önmaga és az egyén közt létesített. A nemzet helyére az egyén lép mint vallásos egyed; nem papok vagy próféták útján közeledik Istenhez, hanem közvetlenül, vagyis élvezi a próféták előjogait. Jeremiás tanítását továbbfejlesztette Ezékhiel, a ki szemben a régi felfogással, mely az egyest a család vagy a nemzet tulajdonának tekintette, azt tanította, hogy minden lélek Istené s ezért közvetlen viszonyban van vele. Ebből következőleg az egyén, lia hű volt Jahvéval való viszonyában, megszűnik a saját vagy apái bűneinek rabszolgája lenni, szabad ember lesz. Mivel tehát semmi örökló'dés nem léphet az ember és a neki járó jutalom közé, mindenki megkapja jutalmát, a milyet megérdemelt, még pedig — mivel Ezékhiel is hitt a Seólban, melyre Jahve hatásköre nem terjed ki — még ez életben. így aztán a.6 ember világi sorsa csalhatatlan mutatója lett jellemének s Isten eló'tt való helyzetének. Boldogulása Isten tetszésének, szerencsétlensége Isten haragjának jele. Ezékhiel e tanítása mélyen belegyökeredzett a köztudatba s többféle kifejezést nyer a zsoltárokban és a Példabeszédek könyvében, de módosításokkal is, melyek enyhítették ridegségét. Szerintük a szerencsétlenség nem csupán büntetés, hanem sokszor Isten fegyelmező eszköze az igazak számára s utána előbb-utóbb elkövetkezik az áldás. Ez az Ezékhiel-féle tan természetesen örökös zavarba hozta a bajba jutott igaz embereket, hisz a baj a bűnnek volt bizonyítéka s ha barátai elhitték is, hogy szerencsétlensége csak isteni fegyelmezés, de a közvélemény inkább volt hajlandó bűnössége jelét látni benne. Másrészt a míg a nemzet hitt az ez életben