Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 2. évfolyam, 1903-1904 (Pozsony)
Mt. 28,19 stb. Masznyik Endre dr. tól
22 Dr. Masznyik Endre. őket rendre elősorolni, de hogy a kérdés jelen állását megvilágosítsam s a máig levont következtetésekhez fűzhessem saját kutatásaim eredményét, lehetetlen, hogy legalább a legújabb jelenségekkel ne számoljak. A keresztség dolgát jelenben kettős, t. i. egyrészt nyelvi, másrészt dologi szempontból igyekeznek tisztába hozni. A felvetett kérdés ez: mit jelent a „βαπτίζειν (-εσΰαι) εν, επί τ ψ ονόματι és εις τυ όνομα" először is philologiai, azután pedig biblicotheologiai, illetőleg vallástörténeti szempontból? Az első szempontból újabban Boehmer J. és Brandt W., a második szempontból pedig, de inkább csak előkészítőleg, az ószövetségi istennév s általán a név-bölcselet vallástörténeti alapon való fejtegetésével Giesebrecht Fr. foglalkoztak kérdésünkkel. Mindkét szempontot egyaránt figyelemre méltatva s vizsgálódásait kizárólag csak a keresztség őskeresztyén értelmének és jelentőségének kiderítésére szorítva eddigelé e nemben legalaposabb munkát végzett Heitmüller W. göttingai theol. tanár. Munkája: „Im Namen Jesu. Eine sprach- u. religionsgeschichtliche Untersuchung zum Neuen Testament speziell zur altchristlichen Taufe" czímen csak pár hő előtt jelent meg." Méltó párja s szövegkritikai szempontból (bárha a leglényegesebb pontban vagyis a keresztség-szerző igék hitelessége szempontjából merőben ellentétes álláspontot foglal el) Riggenbach Ede baseli theol. tanárnak ugyancsak ez év folyamán megjelent „Der Trinitarische Taufbefehl Matth. 28, 1 9 nach seiner ursprünglichen Textgestalt und seiner Authentie" cz. monographiája. Ε tudósok már a kutatás módszerét tekintve is igen eltérnek egymástól. Boehmer, hogy a keresztség-szerző igék eredeti értelmét megállapíthassa, az ószövetségi alapokra, közelebb a héber nyelv megfelelő formáira megy vissza; Brandt ellenben, minthogy az új-szövetség korában a héber nyelvet már nem beszélték, kiindul az akkori zsidó, köznyelvből vagyis az aram nyelvformákból s ezekkel kapcsolatosan tekintetbe veszi a rabbinistikus formulákat is. Heitmüller viszont a más két tudós feltevését egyként hamisnak declarálván, exegetikai alapelvként állítja fel, hogy az újszövetségi nyelv, eltekintve azon részletektől, a melyek nyilvánvalólag semitikus talajból sarjadtak, az akkori görög világnyelv egyik idiomája. Az újszövetségi írók — úgymond — legnagyobb részt a hellenistikus zsidóság köréből valók s mint ilyeneknek anyanyelvük nem az aram, hanem a görög, még pedig a közönséges társadalmi görög nyelv volt. Kivételesen tudott talán egyik-másik aramul is (v. ö. Αρ. es. 21, 4 0; 22, 2.)i de ők mind görögül beszéltek s görögül gondolkodtak. Bibliájuk is a Septuaginta volt s annak nyelve vált vérükké s az u. n. semitismusok — illetőleg a jelen esetben hebraismusok — is a Septuaginta csatornáján át kerültek irataikba
