Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 2. évfolyam, 1903-1904 (Pozsony)

A perikopa-rendszer. Pestmegyeitől

134 Pestmegyei. ben az ó testamentumi szent iratok mellett felolvasható iratokat sorolták fel, vagy éppen tartalmazták. Ezek az ősatyái nemcsak magának az újszövetségi kánonnak, hanem a később katholizálődott egyház breviáriumainak és egyéb perikopás könyveinek is. Ezekre az egyház rendezkedésének idején szükség is volt. Mert a mikor még az egyház körében egyre-másra keletkeztek a sokszor nagyon is veszedelmes irányzatú és tartalmú vallásos iratok, valamelyes módját kellett találni a védekezésnek és a helyes úton való megmaradás biztosításának. De a mikor az egyház a maga egész tanrendszerét megállapította, s külső és belső mindennemű viszonyait rendezte, az ilyen egyházi szertartásos könyveknek többé már nem volt meg elvileg is döntő, hanem csakis gyakorlatilag irányító jelentősége. A katholikus egyház azonban máig is azokból tanít, s azokat tekinti az istentisztelet vezérfonalainak. Ott a Szentírásnak külön az istentisztelet czéljaira való kiválogatása az ő rendszerükből egészen érthető is. A reformatio a kánont igazán kánonná tette, az isteni kijelentést magában foglaló Szentírást megillető jogaiba visszaállította, mert azt, ós egyedül csak azt kívánta a keresztyén hit és élet szabályozójául és forrásául tekinteni. Ε sarkalatos elv már magában is kizárja a Szentírás szabad használatának bárminemű korlátozását. Kizárja pedig különösen is ott, a hol ép a keresztyén hit- és élet felkeltésére, nevelésére, emelésére és biztosítására kell szolgálnia mindennek. Ha egyszer az evangéliumi egyház a teljes Szentírást tette a maga fundamentumává, akkor kell, hogy az a maga teljes egészében az igehirdetés alapja és anyaga legyen. Ha az evangéliumi egyház a Szentírást a maga egészében a nép kezébe adja — bár most már maholnap még onnét is kiszorítják azt lassanként holmi kisbibliák és bibliai olvasókönyvek, — akkor annál kevésbbé szabad azt az igehirdető kezéből kivennie. A kötelező perikopa-rendszer, mint a Szentírás teljes és szabad használatának koilátozása, az evangéliumi egyház alapelveivel, a Szentírásról tanított nézeteivel és egész jellemével is megegyeztethetlen, s nem egyéb, mint a régi kath. szokásnak egyik maradványa, a melyhez való makacs ragaszkodás az evangélium egyházában igazán érthetetlen. Annak védelmére alig is tudnak egyebet felhozni, mint a régi megszokást, meg a heortologikus rend megtartásának szükségét. Hogy az evang. egyházban, különösen a nem magyar ajkú hívek otthon már előre átolvasgatják s megbeszélgetik a rendes perikopát, hogy nagyon is erősen ragaszkodnak azoknak szigorú betartásához, s ha a lelkész egyszer-másszor valami okból elejti a perikopát, úgy tekintik a vasárnapot, mintha megcsonkították volna, ezt sokszor hallhatjuk. Ámde előbb is ezzel szembe lehet állítani azt, hogy nemcsak idegen ajkú hívei vannak az evang. egyháznak, már pedig az bizonyos, hogy magyar híveink, külö-