Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 1. évfolyam, 1902-1903 (Pozsony)

Tanulmányok Augustinus tanrendszeréből. Tüdős István dr.-tól

182 össze. Azaz: magának az előállási körülménynek, tünetnek, vagy történetnek a tartalma az, a mely eldönti a bűn fogalmát, a melyben nem egyéb jut kifejezésre, mint a teremtő Istennek és a teremtett embernek az egymáshoz való viszonya szempontjából bekövetkezett olyan változás, a melynek következtében az ember nem érezheti magát egynek azzal, a ki őt teremté. Ennek a változásnak bekövetkezése, tehát magának a bűn előállásának a mozzanata azt eredményezi, Augustinus felfogása szerint is, hogy a bűn-előttiség és a bűn-utániság nagy közbevettetést tüntet fel s maga a keresztyén emberi élet is ebből a szempontból veendő vizsgálat alá. Augustinus tehát már magának a bűnnek a fogalma következtében elválasztja egymástól azt az állapotot ugyanannál az egy személynél, a mely a bűn bekövetkezéséig tartott s azt az állapotot, a mely a bűn után létezik. Hogy magának a bűn fogalmának a jelentőségét megértsük abban a mély felfogásban, a mely az egész augustinusi theológiát jellemzi, czélszerűbbnek tartom a bűn fogalom bemutatása előtt annak az állapotnak a rajzát adni előre, a mely az úgynevezett paradicsomi életben érvényesült. Az első emberpárt Augustinus is paradicsomi életben élőnek mondja, a mely állapotban olyan lelki és testi tulajdonságokkal felruházva és megáldva futották az élet-utat, a melyeknek birtokában más, mint éden-élet nem is lehetett osztályrészük. A test és lélek viszonyának teljes összhangja ez, a mely Ádámnak és Évának, az emberiség első képviselőinek, a paradicsomi állapotában kifejezésre jutott. Lelkileg olyan volt Ádám, hogy a bölcseség volt a tulajdona, még pedig az „excellentissima sapientia", aztán igazságos is volt és jó akarattal felruházott [justus et cum bona voluntate creatus], a melyben a szabadság is ott volt, azonban csak a régi felfogás szerint, a mely a „liberum arbitrium"-ban jelentkezett. Ez a szabadság volt az ős állapotban magának az erőnek a kifejezése, a mely a büszkeségben, az igazságban, a jó akaratban jelenité meg magát, hogy mindezek mintegy érvényre juthassanak s maga a boldogság fejlődjék ki, a melyben az okos és tökéletes