Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 1. évfolyam, 1902-1903 (Pozsony)

Jézus Krisztus a nevelés elve. Schneller István dr.-tól

123 úgy, mint a mit az eltakar, Isten előtt semmis, illetőleg rossz. Az igazságosság hideg vizével hűti le az ethnikus, az érzéki és a történeti én törekvéseit: de a törvény teljesítésének szellemét és melegét (πνεύμα és ηνρ) a jónak lelkes szeretetét nem adja; csak is előkészíti azt. Jézus midőn magát ezen jánosi keresztelésnek aláveti — elismeri a jánosi ténykedésnek üdvoeconomiai — üdvtörténeti fontosságát, elismeri azt, hogy ezen ténykedés a vallási és erkölcsi életnek egy szükségszerű fejlődési fokozata, a melyen mindenkinek át kell mennie.

1) Hogy pedig magára Jézusra nézve is eme keresztelés nem volt csakis formalitás: erről bizonyságot tesznek egyrészt a keresztelést kisérő és követő események. A keresztelés előtt is kereste ő az Istent, benne élt. Felismerte szivének jóságával, «lméjének az írásba való elmélyedésével ős a természet szemlélésekor Istenben az atyát, úgy hogy vallási nagykorusításakor Jeruzsálemben mindenről megfeledkezve: itt Istennek templomától, annak tanítóitól alig tudott elválni. Oly természetesnek tartotta, hogy atyja házában hallgassa és kérdezze az írástudókat. {Lk. 2,

4

G_

4

9). Az otthoni csendes foglalkozás ezen revelatiot mélyítette. Otthon érezte magát Isten házában, Isten világában: megtalálta Istenben atyját. S most íme a keresztelés kíséretében, a miután egész népével együtt saját végessége s bűnössége tudatában Isten előtt leborult, s elmerült a bűnt megbocsátó keresztelés hullámaiba s imában felemelkedett Istenhez (Lk. 3,

2i): megnyílik előtte az ég s ő hallja fiúi szivének visszhangját az atya kijelentő szavában: Te vagy az én kedves fiam, a kiben gyönyörködöm.'

2) Eddig tudta, hogy Isten az ő atyja; most megtudja s tapasztalja azt, hogy ő meg Istennek kedvelt fia, a kinek életében, 4) Ezen gondolatot fejezi ki Mt. evang. midőn Jézus a vonakodó János aggodalmait e szavakkal szünteti meg: ΰψΐς Κρτι ovi ω; γαρ πρίηον ίστί rjutr ηληοώσαι πασάν διχαιοαννην. τ ότι άψίηηιν αυτόν. (Mt. 3., 1

5.) 2) így Mk. és Lk.-nál, míg ellenben Mt. evang. a kijelentésnek subj. értékét már is általánosítja és e kijelentésnek objectiv jelentőséget tulajdonit: „Ez az én kedves fiam" stb. 11*