The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)
1958 / 5. szám
16 A Magyar Diák HÁBORÚ FORRADALOM VAGY írta Papp László /"Y KÖZELMÚLTBAN egy vitaesten csalódást keltettem néhány hallgatómban. A Petőfi Körben történt, ahol kijelentettem: a világválságból való kivezető utat nem a háborúban kell keresni. Az ifjúság szerepéről és feladatairól volt szó. Akik csalódtak bennem, mint a forradalomban résztvevő magyar diákság képviselőjében, így okoskodtak: “Ti fegyveresen harcoltatok a Szovjet ellen, tehát megmutattátok az egyetlen utat: fegyverrel megsemmisíteni az ellenséget. Igaz, hogy a háború rossz dolog és súlyos áldozatokba kerül, de mégis a kisebbik rossz. Ha nem irtjuk ki az ellenséget — fölénybe kerül és elpusztítja az egész szabad világot, a szabadság eszméjével együtt.” Értelmetlen lenne pontról-pontra vitába elegyedni ezzel a felfogással. Felvethetnénk a kérdéseket sorjában. Ilyen gondolat vezette-e a magyarokat, amikor fegyvert fogtak Budapest utcáin? Vajon a magyar forradalom idején az amerikai politika segítette-e a legcsekélyebb formában is ezt a harcot? Valóban a háború-e a “kisebbik rossz”? És így sorjában. A világ sorsproblémáinak keresése ma több ezermillió ember gondolatait termékenyíti meg. Ezek közül néhányan úgy gondolkoznak, mint a fenti barátaink: “A világ két szembenálló táborra szakadt és az ellentétek áthidalhatatlanok. Háború kell, a kérdéseket a fegyverek fogják eldönteni.” Magam nem hiszek az ő igazukban, de állásfoglalásomat végeredményben nem ez dönti el. Ma a két egymással szembenálló tábor határvonala Magyarországnál húzódik. Háború esetén lehet, hogy azt a helyet is elpusztítják a fegyverek, ahol én tartózkodom, de Magyarországot biztosan elpusztítják. Ezért erkölcstelenség lenne az otthoniak bőrére innen háborúra uszítanom. Erről eszembe jut V. Gábor barátom szomorú története. Egyike volt a legkitűnőbb fiúknak, akikkel valaha találkoztam. 1950-ben kiszökött Nyugatra, majd néhány ottlévő magyar rábeszélésének engedve, visszatért. Elfogták és kivégezték. Persze mindannyian gyűlöltük azokat, akik megölték őt, de azokat is, akik egy lelkes, tapasztalatlan fiatalember értékes életét könnyelműen odadobták a pusztulásnak. Azt hiszem, nem kell mondanom: soha nem leszünk olyan eszközei egy hidegháborús koncepciónak, mint azok, akik Gábor halálát okozták. Ez az, amit az otthoni magyar nép nevében erkölcstelennek tartunk. Ennyit a melegháborús és hidegháborús elképzelésekről. Szerencsére van a világnak egy hatalmas nagy tábora, amely komolyan hisz a világ válságának békés kibontakozásában. Ebben a nagy táborban persze ezerféle gyakorlati elképzelés hívei egyesülnek. A sokféle megoldási javaslat egyike az, amit mi, magyarok forradalmunkkal felvetettünk. Nem a mi hibánk, hogy kezdeményezésünk a két szembenálló fegyveres közötti semleges övezet gondolatával nem hozott eredményt. Mind a két fél a maga érdeke ellen cselekedett: a Szovjet letiporta a magyar javaslatot a javaslattevőkkel együtt, s a Nyugat hagyta ezt. Mi az emigrációban kívántuk tovább vinni a forradalom gondolatait, hogy megkíséreljük fegyvertelenül győzelemre segíteni azokat. Önmagában véve az, hogy mi itt a forradalom gondolataiért, azok megvalósításáért harcolunk, egy általános életfeladatot fejez ki. Számtalanszor hitet tettünk már emellett a program mellett, de még keveset beszéltünk a megvalósítás módozatairól. Tulajdonképpen csak néhányan mondták meg világosan, mit kívánnak tenni: “A Szovjet kiverte a fegyvert a kezünkből, majd ha valaki másikat ad, vagy hajlandó katonailag segíteni bennünket, újra kezdjük.” Nem akarok ez előzőek alapján újra vitázni ezzel a kifejezetten háborúra építő koncepcióval, azonban szeretném kiemelni egyik legfontosabb hibáját. Mindaddig, amíg a háború ideje el nem jön, ennek a felfogásnak a hívei nem tehetnek semmit — legfeljebb hangoztatják a háború szükségességét. Közben otthon forradalmárokat végeznek ki, bebörtönöznek, deportálnak, Ázsiában teret hódít a kommunizmus ideológiája, a Nyugat tétován koegzisztál. Ki meri azt állítani, hogy ez ellen nincs más tennivalónk, mint papagály módra kiabálni: Háborút, semmisítsétek meg őket! A fegyverek nélküli harc, az “egymás mellett élés” versenye három fronton folyik. Gazdasági, politikai és ideológiai területen. Az elsőben nem tudunk sokat tenni. Politikai téren kifejthetjük azt a gondolatot, amelyet a forradalom külpolitikailag felvetett: a semleges övezet javaslatát. Megmagyarázhatjuk mindenkinek, hogy az nemcsak Magyarország szabadságát jelentené, hanem a végfeszültség megoldásához is hozzájárulna. Elsőrendű érdeke a szabad Nyugatnak is. Persze nem úgy, hogy Magyarországtól Nyugatra keletkezzék ez az övezet, hanem úgy, hogy éppen a finn, lengyel, magyar és jugoszláv államokat biztosítsa kétoldali szerződés semleges helyzetükben, ezzel megadva számukra a fejlődés és Európa számára a kibontakozás lehetőségét. Az igazi, nagy feladataink ideológiai téren vannak. Mi ismerjük legjobban a kommunizmus belső felépítését, gondolkodását, szólamait, érveit. Ezeket nem elég hazug voltukban leleplezni, hanem tételesen, kifejtve cáfolnunk kell őket, ugyanakkor megmutatva, hogy ezek helyett mi a valóság, mik az igazság tételei. Egyáltalán nem elég azt hajtogatnunk azoknak a franciáknak, indiaiaknak vagy délafrikaiaknak, akik a saját demokratikus rendszerükkel elégedetlenek, hogy a proletárdiktatúra erkölcstelen. Azt is be kell bizonyítanunk, hogy a proletárdiktatúra nem is lehet más, mert valójában semmi köze a proletáriátushoz, hanem csak egy “új osztály” diktatúrája. A gyarmatosító hatalmak ellen küzdő népeknek nem elég csupán arról beszélnünk, hogy a Szovjet is gyarmatpolitikát folytat Magyarországon és a környező országokban, hanem azt is be kell bizonyítanunk, hogy ez lényegéből következik, javíthatatlan és ki nem küszöbölhető mindaddig, amíg a szovjet ideológia terjeszkedésének gátat nem vetnek. A magyar forradalom után eljötteknek ez az erőnk: nekünk hisznek ezekben az országokban. De ha csak a gyakorlati hibákat, a terrort, a kizsákmányolást, a pártdiktatúrát ismertetjük, végül azt a látszatot keltjük, mintha csakugyan egy vezetőréteg, sztálinisták, Rákosiék túlkapásairól, vétkeiről, bűneiről lenne szó, nem pedig a kommunizmus elveiből szükségszerűen következő gyakorlatról. A jelenségek bírálata így egy idő után nemhogy mellettünk, de ellenünk bizonyít. Nem a kommunizmus gyakorlatát kell nekünk lelepleznünk, nem a gyakorlatban elkövetett hibákról kell nekünk hazánk érdekében fegyvert kovácsolni, hanem az alkalmazott elv ellentmondásairól, az ideológiai megtévesztés leleplezéséről. Ezt pedig csak a magyar forradalom lényegének mennél pontosabb értelmezésével tehetjük. Amikor látom néhány régebbi menekült társamon, hogy gondolatviláguk megrekedt egy bizonyos történelmi helyzet, az országból való eljövetelük pillanatában, félve vizsgálom magamat: vajon tudok-e én tovább fejlődni 1956 novemberénél, vajon számomra nem áll-e meg a fejlődés egy évszámnál. Azonban a magyar forradalom lényegének képviselete nem csupán egy történelmi időpont rögzítése. A forradalmat nem mint eseményt, de mint egy elvet kell tekintenünk. Követelései mindaddig minden hazai és külföldi magyar tevékenység programját jelölik, amíg meg nem valósulnak. Mint eszköz pedig az egyetlen hatásos fegyver ma a Szovjet terjeszkedése ellen. A magyarság nemzeti léte és problémái csak az 1956-os forradalmon keresztül váltak világtényezőkké. Ugyanekkor egy új világpolitikai kibontakozáskor számukra súlyt szintén csak a forradalom ad. Aki azt kívánja, hogy dobjuk el ezt a fegyvert, térjünk le a magyar forradalom lényegének útjáról — az meg akar bennünket fosztani egyetlen eszközünktől, népünk világpolitikai súlyától.
