The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)
1958 / 5. szám
A Magyar Diák 15 SZABÓ DEZSŐ (Folytatás a 14. oldalról) fasiszta zsidóellenes törvények megjelenése idején leleplezte az antiszemitizmust, s a szégyenletes törvényeket “egy jóvátehetetlen történelmi gaztény orgyilkos tervének”, “kalandorok, kloáka-diktátorok, szálláscsinálók offenzívájának” nevezte. És harc közben ott kísértett benne a sejtés, hogy a germán fajmítosz támadásával szemben az ő magyar faj-eszméje nem több, mint a velőtrázó jajkiáltás; jelzi a veszedelem szörnyűségét, de védelmet nem ád ellene. Koncepciót, újat és olyat, amiben hinni is tudott volna, nem volt képes létrehozni. Mások koncepcióiban a hibát meglátni, arra igen, arra nagyonis képes volt. Szekfű Gyula például olyan leckét kapott tőle a pángermán ideológia előtt való hajlongásaiért (Ede megevé ebédem, 1937), amilyennel történész a filozopterség létezése óta nem dicsekedhet. De hasonló kitüntetés érte több Ízben is Bethlen grófot, Klebelsberg Kúnót, aki szintén gróf volt, azután Darányi Kálmánt, Gömbös Gyulát, sőt Eckhardt Tibort, Bleyer Jakabot, Wolff Károlyt stb. stb. Megváltozott a hangja, félrelökte a gúny jelmezét, amikor a magyar munkásokhoz és fiatalokhoz szólt. Ilyenkor szigorú, a tiszta erkölcs és a tiszta emberség metszőéles fuvalmától feszülő prédikátori palástban mondta igéit. Persze, az igék elismételték a fantóm-Böjthe János dogmáit a fajról, de mondtak valami olyat is, ami túlmutat minden dogmán. 1927-ban Egy magyar munkásnak szóló levelében például ilyeneket írt: “A mai borzadalmas mocsárlázból csak egy módon lehet kivezetni az országot egy boldogabb és szabadabb jövő felé. És ez: ha mindazok, akik minden élősdiség és kizsákmányolás eltörlését, a munka minden történelmi jogának megvalósítását, az emberi ész szabad termését akarják, egy hatalmas táborba fognak össze...” “...A kizsákmányolt, elnyomott, kitúrt magyarság minden életérdeke azonos az emberiség egyetemes érdekeivel. Oh, ha egyszer a két nagy megrabolt: a munkásság és a magyarság összefogna!” “Mert akkor ők (munkások és magyarok) lennének az élet uraivá. És nagy temetése volna minden hazugságnak, minden rablásnak.” Kétségbeesetten mozgósított a harcra minden magyar erőt, de a győzelemben nem hitt. így fejezte be a magyar munkásnak szóló levelét; “Oh, Uram, ha tudná, micsoda irtózatos, mindennapi mártírium ez; látni a megváltás egyetlen útját s nem tudni rámozdítani azokat, akiket az életünknél jobban féltünk és szeretünk.” Regényeiben, elbeszéléseiben sok nagy emberi tragédiát ábrázolt megrázó erővel. Mindegyiknél nagyobb és megrendítőbb az a tragédia, ami vele történt, s amit ez az idézett mondat fejez ki. Egyszerre volt áldozata és látója a saját tragédiájának... De akinek van valami fogalma az egyéniségről és arról, hogy egy társadalom életének történelmi tragédiái kivédhetetlen hatással alakítják az egyén tudatát, az nem a vallomás elől bújkáló gyávát, hanem a megtört, áldozni tudó embert látja Szabó Dezsőben. Don Quijote sorsánál annyival fájóbb példázat az ő élete, amennyivel több a valóságos emberi élet, mint a regényhős mozdulatainak összessége, s amennyivel jobban fáj a fájás annak, aki tudja — nem vallhatja be senkinek, de tudja — magáról, hogy beteg. A húszévesekhez írta Szabó Dezső N éha A FELELŐSSÉG tudata megsúlyosodik s az ember megnőtt szomorúsággal vállalja látása valóságait. Nehéz kimondani a szót akkor, mikor tudjuk azt, hogy az mások életének, sorsának döntő tényezője lehet. Levelet kaptam vidékről. Öt fiatal egyetemi hallgató írta. A legfiatalabb közöttük tizennyolc, a legidősebb húszéves. Apró, rángatott bárkái a felrázott kornak; tartalmat, irányt kérnek tőlem... * * * Kérditek: miben higgyetek. Higgyetek a termő emberiség egységében. A részlet-hazák fölött van az egyetemes Haza, ahol minden alkotó gondolat, minden alkotott szépség, minden morális érték honfitársa egymásnak. Visszaültetni az egyénbe ennek az egységnek alkotó hitét, visszaépíteni ezt a termékeny egységet; ez a jövő feladata. Higgyetek az Egység termékeny sokféleségében, higgyetek a nemzetek s fajok egyéni termésében, higgyetek a magyarság nagy európai elhivatásában. Új egységet fog hozni Kelet-Európa az elöregedett Európának és ebben az egységben a magyarság fog a barázda élén járni a gondolat, a szépség, az igazság nagyszerű vezetéseivel. Higgyetek az új magyar honfoglalásban. A magyar a saját országában vissza fogja hódítani magának a földet, az életet, az aratást, az irányítást az emberi igazság örök parancsai szerint. Higgyetek a nőben, mert a ti hitetek tartja fenn a nőt a kor mély örvényei felett. Higgyetek a nőben, mert a ti hitetek formálja a nőt társsá, feleséggé, anyává. Higgyetek a családban, a tragikus emberiség ős menedékében, a szürke mindennapok egyszerű, áldott, áhítatos eposzában. Higgyetek a termékenységben, a bőven fakadó gyermekek édes kacagásában, sokgyerekű nép nagy elhivatottságában. Higgyetek önmagatok boldogabb folytatásában. Es higgyetek önmagatokban. Ez a hit már nagyobb ereje az erőtöknek, ez a hit már fogyatkozása a ti gyengeségeiteknek. Higgyetek feladatotok szent elhivatásában. Oh, fiaim, a Farkasrét ormán írom e sorokat az éjszaka komoly vigyázásában. Lenn a lágymányosi síkságon felgyúltak az éjjel tüzes liliomai és idesejtődik a Duna, mint a kezdődő tavasz roppant feszengése. Nyugaton és Északon a sötétviolába öltözött hegyek mint mérhetetlen zsoltár mély búgása nyúlnak a végtelenbe. Oh, itt a temető mellett olyan mélytávlatú az élet és olyan végtelen hívású a küzdő, gyönyörű emberi akarat. Fiaim, lelkem mozgatott katonái; ötvenhatéves ősz fürteim közül, kilökve az élet minden dédelgetéséből, holnaptalanul, megtagadva, megrágalmazva, körülzsilipelve; győzelmes kacagással, a szebb holnap boldog hitével, ezer új bimbóba fakadva az új tavasz elé; mint új evangéliumot küldöm nektek forró hívásomat az építő munka, a honfoglaló harc, a termő család, az egyetemes ölelésű szépségek, az örök emberiség és a múlhatatlan magyarság felé. Farkasrét, 1935. március 15-én.
