The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)

1958 / 1. szám

Szabó Cörím 1900-1957

“Gyászoló barátaim! A koporsóra, melyet végtisztességtevőn körülállunk, azzal a gyanakvással tekinthetünk, vajon nem a huszadik század első felének legnagyobb magyar költője fekszik-e benne?” (Illyés Gyula)

LÓCI ÉS A SZAKADÉK

“Apu!...” Igazán csoda volt, de még elkaptam a gyereket. “Látod?!...” mutattam le a mélybe. Hallgattunk. Lóéi reszketett.

Reszketett és csak nagysokára mondta: “Rémes, hogy az ilyen életveszélyektől az ember nem szabadul, csak...” s hirtelen

elakadt. “Csak, ha...” szava ismét fátyolos lett és remegő.

“Csak ha szót fogad!” mondtam én. És: “Csak ha már meghalt!” mondta ő.

1938

KIS NÉP FIA

Többlete, ami mögötte: de rangsor nem csupán erőn épül. ő vagy én, egy érték: mint agy, érzék, mint egyén, éppolyan felnőtt vagyok, mint egy angol, vagy mint bármelyik fia bármelyik öreg, nagy népnek, dicső hatalomnak: dicsőség, nagyság változhat omolhat, de szebb jövő tán bennünk álmodik. Gibraltár persze és a dreadnoughtok páncél s talapzat: s az az arany is: de most szellem szól: — Magyar, légy

nyugodt:

egyek vagytok, ti itt, s ott, bárhol, ők, kicsik s nagyok, minden Isten (vagyis Igazság) és a férges sír előtt’

SOHA

S megint a gyepszegélyes homokút,

aztán a tág kép, föl, a réten át,

aztán, mint húsz évig, a sok virág,

aztán a remény, hogy tán, éppen úgy,

mint egykor, elém szalad: újra búg

a gerle, szív suttog és minden ág;

őt jelzi az édesedő világ

(bár, mint a tavasz, az is szomorúbb:

tudja, hogy játszik)... Aztán domb, kövek,

aztán a végső hajlat, sietek,

aztán a jázminsor a rács megett,

aztán a ház teteje, ablaka,

aztán egy kis kéz, aztán ő maga:

aztán a Nem, a Most Sem, a Soha.

1951

BUDAPEST

November-éj, 18 ősze. A

mundér még rajtam. No de most hova?

Eddig a vonat tudta célomat:

“Pest, Pest!”, s hozott. De most?! A

kapukat

zárták mögöttem, s rossz volt a magány, ahogy ott, legfelső lépcsőfokán a Keletinek, álltam s néztem a nagy Baross-tér holdhideg palotasorait: sehol egyetlen rokon!

Egy koffer könyv volt minden csomagom, meg egy kenyér, anyám sütötte még Debrecenben. S ez itt Pest. Szörnyűség mégis, így, vakon nekivágni a világnak, pénztelenül, tétova ábrándok után! Mint hangos bilincs, gúnyolt a szabadságom. Vissza? Nincs, — csak oda nincs út! De hát hova van? Sehova? Mindegy: nem hagyom magam!

1956

1947