The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)
1958 / 1. szám
70 a magyar diák MAGYAR MŰHELY r Irta Németh László (Az itt következő részlet egy tanulmánykötet előszavából való, amelyet az író 1956 szeptemberében adott át az azóta megszűnt Csillag című folyóiratnak. Az 1956. novemberi számban kellett volna megjelennie.) TUDOMÁNYTÖRTÉNÉSZ gyakran tapasztalja, hogy egy-egy tudományos műhely — laboratórium, intézet — helyzeténél, felszerelésénél, vagy tagjai képzettségénél fogva előnyös helyzetbe kerül s az első sikereken nekibátorodva olyan eszközöket, munkamódszereket alakít ki, hogy a levegőben úszó, témába vágó felfedezéseket a többi műhely elől jó ideig ő fogja el. így fogták ki például az atomfizikai kutatás első korszakában Rutherford és munkatársai az atommag reakciókra vonatkozó felismeréseket. A műhely szót ki is tágíthatjuk. Nemcsak egy laboratórium, intézet dolgozóit értjük rajta, hanem egy körben, egymás közelében élő tudósokat, akiket jól felismerhető közös feladat kapcsol össze. A szónak ebben az értelmében volt műhely az a francia belgyógyász-iskola, amely a múlt század első felében a gondos kórtörténet-írás, a kortörténet és a kórbonctani lelet összehasonlításának a jelentőségét felismerve, egész sorát írta le a ritkább kórformáknak, mint amilyen az Addison-kór, a vészes vérszegénység, vagy a májcirrhozis. Ha a művészetben, irodalomban műhelyről beszélünk, a szót ebben a tágabb értelemben értjük, bár itt is voltak olyan csoportok, például a francia impresszionisták, akik nem csak közös célokért, hanem a sző szoros értelmében együtt is dolgoztak. A lényeges ismertetőjel itt is a feladat: írók, művészek, muzsikusok egy csoportja, ösztönében vagy tudatosan, fölismeri, hogy nagy jelentőségű feladatok elvégzésére kedvező helyzetben van s így bizonyos vívmányokat ők csikarnak ki más hátrányosabb helyzetben levő, lomhább műhelyek elől. * * * Az emberiség sorsa nyilván hosszú időre dől el azon, hogy a nyugati vívmányok milyen viszonyba kerülnek a népek leikével, amelyeket egybefogtak. Elszakadva a szellemtől, amely létrehozta őket, durva mészvázzá, technikai páncéllá lesznek-e rajtuk, vagy olyan forrongás kezdődik, amelynek a modellje a német s az orosz irodalom klasszikus korában már előttünk áll s a nyugati módszer, amely Descartes ulmi telelése óta olyan nagy utat tett meg, korlátjait vesztve, új, éltető módon hangolódik rá e népek életére. Most kellene az élő mérleg, gondoltam, amely mind a kettőt, a módszert s a lelket is érzékelni tudja. Az egész újkori fejlődésnek egy nagy. lojális, c mégis más életösztöntől sugallt fölmérése, a többi nép szempontjából. Minket magyarokat — életünk kettőssége, úgy éreztem alkalmassá tesz, hogy e mérés egyik mérlege legyünk. Miért éppen a magyar műhely végezné el ezt a feladatot, s folytatná a német és orosz irodalom vonalát, miért nem a cseh vagy az albán, vagy indonéz? Nem a nemzeti hetvenkedés talált itt olcsó táplálékot? Ám lássuk azokat a műhelyeket! A feladat a világ minden nemzetének fel van adva. A nyugati módszer megértése, bírálata, kitágítása: az Új India cikkeiből látom, már Gandhi is birkózott vele. Mi legföljebb azt érezzük, hogy a magyarságnak van némi helyzeti előnye. Alig van nép, amely a Nyugat történeti fejlődését követve ennyi Keletet őrzött volna meg magában. Tán a spanyolokban van ott így Afrika, a Nyugat alatt. Aztán a vers! Egy irodalom, amelynek az újkor végén még a vers az igazi nyelve. A regény, az elemzés, mint az orosz irodalom megmutatta, amikor azonosulni akar is, nézni kénytelen a tárgyát, még hozzá a Nyugat érzékszerveivel. A vers, mint a zene kifejezheti! * * * Az ellenérvet a határból idezakatoló traktor mondja. Hiába törik meg a nyugati hatalmi hegemónia: a Nyugat vívmányai, a gépek, az iparosítás egyre jobban elárasztja a földet. Minek a vásárhelyi és a Csapó-utcai különcök nevében bírálgatni, tágítani a Nyugat módszerét, amikor ezek az ember-rezervátumok éppúgy, mint az egész paraszti élet — a magyar, a kínai, hindu — néhány évtized alatt úgyis megszűnik. Csakhogy az emberi lélek — az utolsó évtizedekben gyakran tapasztaltuk — attól, hogy nem látszik, nem válik semmivé. Tegyük hozzá, hogy szerencsére! A mechanikus szervezettség néha olyan súllyal nehezedett az életre, hogy az ember aggódva nézte, mi lesz erősebb, ez a mészváz, vagy a teljességre törekvő emberi lélek? De egyre több jel mutatja, hogy a rab nélkül mégsem lehet vásárt csinálni. Ahol túl mohón nyomják le a régi kultúrákban kiérlelődött emberi természetet, az álúton tér vissza a hatalmon, mint eltorzulás, vissza a milliókban mint rossz közérzet. Az új életformának igenis meg kell találnia a lélek ősi igényeivel a harmóniát s ennek két útja van: a külsődleges, átvett vívmányok mögött megérteni a szellemet, amely létre hozta őket, s kivívni benne a jogát annak, ami bennünk megvan, abban meg hiányzik. Sopron— Kanadában * » SOPRON-i menekült Erdőmérnöki Főiskolát a Vancouveri Egyetem fakultásai közé integrálta. Szeptember 22-én voltak az évnyitók és 23-án ismét megkezdődött az oktatás, magyar nyelven. Az otthon tanított tárgyak anyagát a helyi ismeretek egészítik ki tárgyanként és ezenkívül egy angol nyelven leadott tárgy. Külön tárgyunk az angol nyelv s ezenkívül a magyar nyelv, irodalom, történelem és világirodalom oktatása is folyik karunkon. A tanítás tererohiány miatt a délutáni órákban történik naponta 2.30 — általában este 11-ig, szombaton is. A végző hallgatók az otthoni erdőmérnöki képesítést, s magyar diplomát, ezenkívül a befogadó egyetem angolnyelvű erdészdiplomáját is megkapják. Az egyetem erdész kara sok szeretettel, barátsággal fogadott bennünket és a kölcsönös segíteni akarásra szeretnénk felépíteni közös szakmai, kultúrális és sportmegmozdulásainkat. A nyáron munkát végzett hallgatók a tandíjak összegét kifizették, a kereset nélkül maradtak kérvényben fordultak az egyetem tandíjengedményéért. A repülőtéren kapott táborunk ideiglenes jellegű. A hallgatók legnagyobb része albérlőként él a városban. Néha 10-15 fiú társult, s közösen vettek ki egy házat. A tanulás mellett jelenleg a berendezkedés foglalja le legjobban az időnket. Általában mindenki maga főz, s nevetni kell azon, hogy két meglett korban lévő fiatal-ember köszönés utáni első szava — mennyi hagymát teszel a zsírba, vagy — találtam kovászosnak való uborkát, csak nem tudom, hogy kell megcsinálni. Délutáni oktatásunk szinte lehetetlenné tesz minden más munkát. Nem történnek nagy események, nincsenek lázas gondolataink, sok pénzünk, de nincsenek szürke hétköznapjaink sem. Elkezdtük élni soproni napjaink folytatását. Tanulunk, dolgozunk, s ha nagy ritkán elkeseredünk, az azért van, mert más jövő lerakásán dolgoztunk a forradalomban, s szívünkhöz közel mégis csak a magyar erdők állanak. Hazája elhagyásával legtöbbet az erdész veszít, mert a sajátos magyar viszonyokra, erdőkre építettük fel terveinket és hivatásunknak ezek nevelését és ápolását érezzük ma is. Ezért tanuljuk itt is (természetesen az itteni viszonyok mellett) a speciális magyar tájak jellegét, fáit és ezzel kapcsolatos feladatainkat. A sajtó, rádió otthon szórja egyetemünkre a szidalmakat, rágalmakat, vagy néha csak egyszerűen elhallgatja, hogy Középeurópa legrégibb mérnöki egyeteme nem akar többé kommunista rendszerben élni, s évszázados tradíciói és igen mély gyökerei ellenére, ideiglenesen a szabad világban dolgozik tovább. Munkánk megindulásakor sok szeretettel üdvözöljük hazánk többi, Amerikába menekült egyetemistáját.
