The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)
1958 / 4. szám
12 a magyar diák Diákélet Ausztriában MINDEN ÁLLAMBAN sikerült egységes magyar diákszervezetet létrehozni, csak Ausztriában működik külön bécsi, grazi és innsbrucki diákszervezet. Ennek egyszerűen belügyminiszteri okai vannak: pillanatnyilag nem lehet szó országos jellegű magyar diákszervezetről. Ezenkívül — bár az ország földrajzilag kicsiny — nagy a közlekedési távolság a főváros és a széleskörű autonómiát élvező tartományi fővárosok között. Ennek viszont történelmi (alkotmánytörténeti) okai vannak, amiket nem lehetne egy levélben megtárgyalni. De számunkra úgyis csak az ebből eredő tények és körülmények a fontosak, melyeknek figyelembevételével kell sorsunkat napról-napra intéznünk. Ezek a körülmények viszont ismét városonként mások, s ezért, bár több közös problémánk van a bécsiekkel, vagy a graziakkal, végeredményben öntevékenységünk eredményei csak rajtunk múlnak. Ugyanez a helyzet Bécsben és Grazban is. Természetesen igyekszünk olyan együttműködést létrehozni mellyel a helyi határokat és akadályokat eltávolíthatjuk az útból. Tervünk az, hogy a későbbiekben egységes diákszervezetet hozzunk létre. Innsbrucki ösztöndíjasok Az innsbrucki diákélet 1956 novembere óta a következőképpen alakult: Mint első fecskék jelentünk meg tavaly december elején az innsbrucki egyetemen. Alig voltunk harmincán. Beiratkoztunk. Ki folytatta tanulmányait, ki pedig itt kezdte el. Közben megérkezett a Rockefeller-ösztöndíj. Számunk az ösztöndíj-keretnek megfelelően nyolcvanra emelkedett. Ez a száma ma is a Rockefeller-ösztöndíjasoknak, időközben egy-két diák kivándorolt, helyükbe újak kerültek. Az ez évben érettségizettek októbertől UNESCO tanulmányi kölcsönben részesültek, számuk hatvan. Összesen tehát jelenleg 140 magyar diák tanul Innsbruckban. Megoszlásukat itt mellékelem: Rockefeller UNESCO ösztöndíj nélkül Medikus fiú 25 10 Medikus lány 5 3 Teológus fiú Jogász, közgaz3 3 dász fiú 12 10 Közgazdász lány 4 2 Bölcsész fiú 24 20 2 Bölcsész lány 11 4 1 Múltbeli hibák Sajnos, múltunkban nincs sok dicsőség. Az emigráció kölönböző betegségei nálunk is jelentkeztek. Ezek legveszedelmesebbje, a talajtalanság, otthontalanság, bizalmatlanság, sok lendület lefékezőjévé vált. Kétírta J. F. ségtelenül jó anyagi körülmények között tanulhattunk, mindenki jól öltözik, szépen lakik, bár az albérletek magasak, mert Innsbruck idegenforgalmi központ. Ennek ellenére sokan vettek rádiót, motorkerékpárt és majdnem mindenki volt már Németországban, Olaszországban, Svájcban, Franciaországban, vagy Angliában. Olyan dolgok ezek, amikről otthon álmodni sem volt szabad, de egy év távlatából érezzük, hogy ez nem minden. Lassan rájövünk, hogy egy év alatt több lehetőséget hagytunk figyelmen kívül, mint amennyit kihasználtunk. Egy évvel ezelőtt még úgy kezeltek bennünket befogadóink, mint hősöket. Szinte lehetetlen volt velük elhitetni, hogy mi is éppen olyan emberek vagyunk, mint ők. Ma már elhiszik... De nem is abban van a hiba, hogy nem őriztük meg a rólunk ben-Innsbrucki utcarészlet az “Aranyházzal”, háttérben a steyri Alpok sziklacsúcsai. nük kialakult hősi képet. Az a sajnálatos, hogy a népünk iránt érzett őszinte csodálatot, mint legjobb lehetőséget népünk bemutatására, nem ragadtuk meg, hogy Európa végre tudomást vegyen rólunk, mint európai nemzetről, hogy megismerje történelmünket, Európáért folytatott évszázados harcunkat, európai kultúránkat és művészetünket. Az elmúlt 12 év alatt Nyugat sokrétűsége és bizonyos ellentmondásai alapján fiatalságunkban meggyökerezett a bizalmatlanság. Olyasmikre gondolok, hogy pl. Little Rockban üldözik a négereket, viszont Manhattan-nek néger kerületi elöljárója van, vagy a legyőzött Németország romokból épült “Wirtschaftswunder”-ével szemben a győztes Anglia és Franciaország állandó gazdasági nehézségekkel küzd. Ez a bizalmatlanság azután félszeg elzárkózáshoz vezetett, amit befogadóink úgy értelmeztek, hogy lenézzük őket valamiért és segítségüket elfogadjuk ugyan, de lealázónak tartjuk a velük való barátkozást. Ha pedig a számunkra érthetetlen és gyakran nyugtalanító jelenségeket bíráltuk, kész volt a harag. Például, ha a Nyugat közvéleményének a Szovjettel szembeni struccpolitikáját és kényelemszeretetét kritizáltuk, még azt is megkérdezték tőlünk, miért jöttünk ide megzavarni a nyugati ember békés napjait a mi “felforgató” gondolatainkkal? Ekkor, ahelyett hogy nekiláttunk volna megmagyarázni mindazt, amit átéltünk, és ami a Vasfüggöny miatt a nyugati ember előtt ismeretlen, dühösen hátat fordítottunk és a megnemértettek sértettségével vonultunk vissza. így azután elszigetelődtünk, tépelődni kezdtünk, és jobb hijján egymás ellen fordultunk. Nem ismertük fel korlátlan lehetőségeinket. Szétszóródtunk a világ minden tájára, de ezzel el is szakadtunk egymástól, ahelyett hogy egy nemzetközi magyar hálózatot építettünk volna ki. Ugyanez történt itt nálunk, kicsiben. Megkaptuk az ösztöndíjakat, és mindenki elindult a maga külön útján, a szolidaritásnak csak némi csökevényes jeleit mutatva, apró klikkekre, jobbik esetben baráti csoportokra oszolva. Most, a második emigrációs év kezdetén, már kezdjük észrevenni, hol hibáztunk. Rájöttünk, hogy tekintélyünket csaknem teljesen elvesztettük. Tudjuk, hogy csak akkor tudjuk azt visszaállítani, ha tevékeny, eredményeket produkáló egységet képezünk, szervezeti alapon, Diákszövetséget szervezünk, amelyen belül lehetnek véleménykülönbségek, de kifelé mindenképpen egységesen mutatkozunk. Az emigrációban csak annak a néptöredéknek van súlya, mely legfontosabb nemzeti céljaiban (fennmaradás, kultúra átmentése) egységet tud alkotni és nem kisebb-nagyobb érdekcsoportokra oszolva marcangolja egymást. (Folytatása a 13. oldalon.)
