The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)
1958 / 4. szám
a magyar diák 11 ÍRÓK LÁZADÁSA A VASFÜGGÖNY MÖGÖTT (A Petőfi Kör 1958. február 27-i ülése). Kivonat B. Gy. előadásából AyTÍNT ISMERETES, Magyarországon és Lengyelországban az elmúlt években az írók és a művészek fokozódó elégedetlenségükről tettek tanúságot. Küzdelmük elsősorban az alkotás szabadságáért és a művészeten kívüli tényezők beleszólási kísérletei ellen folyt. Ez a küzdelem később átterjedt más rétegekre is, és mind a két országban széles nemzeti mozgalommá vált. Az írók, a művészek és az értelmiségiek legkiválóbbjai immár nemcsak mesterségük kifejtésének és az alkotó munkának szabadságáért harcoltak, hanem az egész nemzet önállóságáért és szabadságáért. Természetszerűen mindenütt összeütközésbe kerültek a pártban és az állami apparátusokban működő konzervatív, sztálinista, reakciós elemekkel, akik hatalmukat és szerepüket féltették a feltörő irányzatoktól. E törekvések és mozgalmak első sorában nemcsak demokrata és paraszti radikális írókat és művészeket találunk, hanem igen nagy számban kommunista párttagokat is, akik megelégelvén a sztálini kor sok bűnét és borzalmát, a kommunizmus humanizálódását és liberalizálódását hirdették meg. Vissza kívántak térni a szocializmus igazi (Folytatás a 10. oldalról.) meg, ha néha valaki halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze akarjuk szedni: felrezzenünk. Már nem tudtam nevetni. Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos fáradtságával, irtózatos egyedüllétében. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vizet ivott, ásítozott. Ő most vár bennünket szegény, és hisz nekünk. Mi lesz, boldog Isten. Az órámra néztem. Tizenegy felé jár. A fél óra régen elmúlt. Most már mozognom, recsegnem kellene. Itt nem bírom ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tőle és magamtól is. Vajon mit tesz? Hátha oly tekintetet lövell szemembe — ide a kukucskálólyukra — miben egy-egy egész emberélet titka van és megőrülök tőle? Hátha elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha grimaszt csinál az arcával, egy szokott csúf, hideg grimaszt, amit mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimaszt, amibe ő már beletörődött, de az én hitemet megrendítené, és rögtön elfelejteném tőle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez a becsületes, ez a jó fiú, és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos, feltörné, kivenné a pénzemet, zsebredugná, előttem, lopva? Mindezt pedig látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, kettérepedne a szíve, megőszülne az ijeeszméihez, össze kívánták kapcsolni a társadalmi felszabadító mozgalmat a nemzeti hagyományokkal és nemzeti önállósági igényekkel, elsősorban véget kívántak vetni azoknak az önkényes és embertelen módszereknek, amelyek a sztálini éveket annyira jellemezték. Az írói küzdelem taktikáját az a meggondolás vezette, hogy diktatórikus államban elsősorban a hatalmat gyakorló szerveket, tehát ebben az esetben a kommunista pártot és a kormányzatot kell megváltoztatni ahhoz, hogy az általános politikai légkör és a mindennapos élet is megváltozzék. A Szovjetunióban a XX. kongresszus után jelentkeztek az első tünetek, amelyek a szovjet írók megváltozott magatartásáról tanúskodtak. A folyóiratok olyan költői és elbeszélői müveket közöltek, amelyek ellentmondtak a szocialista realizmus elfogadott szabályainak. Fiatal írók csoportjai a nyugati stílusirányzatok után kezdtek érdeklődni és némely alkotásuk ennek az érdeklődésnek szemmellátható hatásairól is bizonyságot tett. Csehszlovákiában az 1956-os írókongreszszuson a párt vezetői — nevezetesen Nodelemtől. Némán és hidegen vártam. Vállaim közé húztam a fejem, s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben csöndesen ketyegett az óra. A félelem egyre dagadt, s éreztem, hogy az egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem fölött, és akkor többé nincs menekvés. A falióra fél tizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá, mentsen meg valahogy, de nem bírok, nem merek. Megijednék, elájulnék a saját hangomtól. Bálint készül hozzánk a Pannóniába. Mosóik, öltözködik, fésűt, kefét vesz elő, a tükörbe pillant, és összecsücsöríti a száját. Pózol mint egy leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, keresgél, szaglász a szobában. Ő a hős, a fő-ugrató, a csibészvezér fél ? Árva báránykám, de halvány vagy. Sejt talán valamit? Az ágy alá világít, megtapogatja a ruhafogast, aztán a szekrény elé jön, próbálja az ajtaját, de az ajtó be van zárva, a kulcsát már Viktor elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el. Várni, várni, várni kell. De meddig? Ez igazán a bolondok napja. Csak az elbújtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a revolver ravaszán pihentetve, áldozatra vár. Végre felöltözködött, vette felöltőjét, elvotny és Kopecky — éles hangon ítélték el az írók viselkedését, alkotó terveit és témaválasztását. A párt vezetői a magyar forradalomra és következményeire hivatkoztak, amikor rendszabályokat hoztak az írók megfékezésére. Romániában az írók részben a párt keretein belül küzdenek a funkcionáriusok túlkapásai és illetéktelen beleszólásai ellen, részben a teljes alkotói szabadságot követve, mindenfajta beavatkozás és a szocialista realizmus felsőbbrendűsége ellen harcolnak. Meglehetősen kicsi azoknak a száma, akik ma is a megbukott szocialista realizmus előírásait követik és a sztálinizmus korában annyira elterjedt fércműveket alkotnak. A bolgár írók szinte egységesen léptek fel a párt beavatkozása ellen és még a kommunista írók is komoly kritikában részesítették a vezetők magatartását. A magyar forradalom után sem változtatták meg nézeteiket és egyes írói értekezleteken elítélték a szovjet haderő fegyveres beavatkozását. A párt sztálinista vezetői képtelenek rendet teremteni és az írókat újra a régi és bukott elvek mellé felsorakoztatni. fújta a lámpát. Már indul. Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltűnt, a szekrénybe zárt, engem is beugratott. Gégémből vékony, didergő, nem is emberi hang szakadt ki, amit meg se hall. Kinyitja az ajtót, az előszobában van, itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, reggelig. Ekkor torkomszakadtából ordítozni kezdtem; — Bocsáss meg... itt vagyok a szekrényben... Nyisd ki... elbújtam... segítség... Visszajön az előszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a szekrényt. Az arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva mondja: — Te vagy? A mellére borultam és sírva fakadtam: — Rossz tréfa volt... Nem tudtam, hogy egyedül leszel... És úgy féltem... Én vagyok az április bolondja... — Már nincs április elseje — szólt és megnézte a zsebóráját — 12 óra 2 perc. Április másodika van. Reszkettem, mint a nyárfalevél, és nem mertem a szeme közé nézni. Bálint vizet öntött a pohárba. — Igyál olyan fehér vagy, mint a halott. Mi történt veled? Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltőjét, a székre ült, megfogta a kezem és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe nézett: — Marha! — mondta szelíden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: marha.
