The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)
1958 / 4. szám
10 a magyar diák Az egyetemi oktatás Magyarországon A HIVATALOS MAGYAR ADATOK az 1956-os forradalom előtt 40.759 egyetemi hallgatót tüntettek fel. Ez a szám azonban csupán a nappali tagozatok hallgatóit tartalmazza. Mintegy további 10.000 esti és levelező hallgatóval, valamint kb. 12.000 olyan főiskolai hallgatóval kell számolni, akinek a tanulmányait bebörtönzés, internálás, kitelepítés és politikai okokból történt eltávolítás megszakította. A teljes magyar egyetemi hallgatói létszám tehát kb. 63.000 volt. Ezek közül mintegy 8.000-en menekültek el a forradalom következtében. Az Union of Free Hungarian Students 1957. október 23-án 7938 egyetemista tagot tartott nyilván. Elhagyta tehát hazáját az egész egyetemista réteg 12,5 %-a. Érdemes megvizsgálni a magyar egyetemi hallgatók szakok szerinti összetételét. Sajnos, nincsen pontos képünk a jelenleg Magyarországon tanulókról, azonban jó átlagképet ad az Egyesült Államokba érkezettek statisztikája. Összesen 1200 diák adatait vizsgáltuk meg és ezek alapján a következő kép alakul ki: Mérnök 45% Orvos, állatorvos, ápoló 16% Jogász, közgazdász, keresk. 10% Művész 7% Bölcsész 7% Tudományok 5% Pedagógus 4% Mezőgazdász 4% Testnevelő 1,75 % Teológus 0,25% Tehát a diákok fele technikai és tudományos szakon tanul. Ha ehhez az orvosokat is hozzá számítjuk, akkor pontosan kétharmaduk foglalkozik természettudományokkal. A következőkben sorra veszünk minden egyes fakultást a The Hungarian Student hasábjain. Ismertetni fogjuk a magyar oktatási rendszert, a szakképzést, a tantárgyakat és az egyes tárgyak anyagát, a magyar oktatás előnyeit és hátrányait. Ezzel a cikksorozattal tulajdonképpen sok amerikai diáktársunk kíváncsiságát elégítjük ki. Az amerikaiak tudják, hogy a mai magyar oktatás rendszere rendkívül hasonlít a Szovjetéhez — amelyről olyan sok szó esik manapság. A megértés és összehasonlítás kedvéért igyekezni fogunk példákat venni az amerikai oktatásból. Cikksorozatunkat most az építészoktatás vizsgálatával kezdjük el, majd a művészeti, mérnöki, természettudományi és humán szakokat egyenként vesszük sorba. Április elseje írta Kosztolányi Dezső HOLNAP ÁPRILIS ELSEJE — mondotta Viktor. — Te — szóltam, — most igazán valami újat kellene kieszelnünk. Az Üllői úti diákszobában ketten tanácskoztunk. Bálintról volt szó, közös lakótársunkról, akit eddig sohase sikerült beugratnunk. Járkáltunk a szobában. A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták. — Nem jó — torkoltuk le egymást. — Ez se jó. Új kell. Egészen új és meglepő. Viktor rágyújtott kis angol pipájára. — Megvan! — kiáltott. — Belebújsz ebbe a szekrénybe. — No és? — Aztán itt maradsz. — No és? — Aztán vársz. — No és? — Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, amikor nem is sejti, hogy figyelik. Mit szólsz hozzá? — Nem rossz. — Később lassan, kísértetiesen elkezdesz mozgolódni, óvatosan recsegteted a deszkákat. Halkan köhögsz is. A lámpát mielőtt jön, eloltod. Én majd lesbe állok a folyosón, és jelt adok neked. Holnap szerda, vívóleckéje van, tíz felé jön haza. Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk, gondosan megvizsgáltuk a nagy diófaszekrényt. Magas és tágas volt, egy széket is be lehetett tenni, kényelmesen elfértem benne. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a kukucskáló-lyukon keresztül mindent pontosan láthattam. — Te — mondtam, — valami eszembe jutott. Ha nem lesz egyedül. És Jolánt is magával hozza? — Annál jobb. Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak. — És ha mindjárt lefekszik? — Annál érdekesebb. — És ha elmegy? Viktor tollat ragadott, s a névjegyére írni kezdett: “Kedves Bálint, várj bennünket, tizenegykor jövünk érted, csak leszaladtunk a kávéházba.” — Ezt a névjegyet — susogta — holnap itt hagyjuk az asztalon. Ha lámpát gyújt, okvetlenül meglátja. Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zúgtak. Virágokat sodort a tavaszi vihar. Sütött a nap, esett az eső, az ég, mint egy hisztérika, kacagva hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bújkált a mellünkben, s mi is szerettünk volna sírni és nevetni. A fejfájós, ideges délelőttöt végtelen délután követte. Szüntelenül csetlettembotlottam, kezemből kiesett a toll, poharakat, tányérokat törtem, nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Végül váratlanul jött az este. Kiderült. A nedves háztetőkön végig feküdt a holdfény, s a kémény mellett felbukkant egy cirmos kandúr. A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett. Lesbe álltunk. — Sápadt vagy — mondotta Viktor. — Talán félsz? — Dehogy! — hencegtem. Az olajlámpa ott égett az asztal közepén. Minden neszre eloltottuk, nehogy észrevegye a kiszűremlő világosságot. Hol marad ily sokáig? Talán már nem is jön? De berregett a csengő, élesen. Újra elfújtam a lámpát. Viktor kiszaladt a folyosóra, s egy pillanat múlva visszaosont. — Itt van. — Kicsoda? — kérdeztem az idegességtől bután. — Bálint. No, menj már. — Hová? — Hát ide a szekrénybe... De siess... Ne röhögj... Ha nevetni akarsz, harapj a zsebkendődbe... — De... — Siess, mert itt van... Beültem a szekrénybe. Viktor pedig — nem tudtam miért — rám zárta, aztán lábujjhegyen kisuhant. Ez nem így volt megbeszélve. Egyedül maradtam. Hallottam a megereszkedő bútorok recsegését. Később csak a csend reszketett... Amint így vártam, valami nevetőinger fogott el, valami buta, erős és kegyetlen görcs, hogy nevessek, hahotázzak, ordítsak, mint ott künn az őrjöngő áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam. De mért jött oly lassan? Talán félt? Szerettem volna már kijönni, de nem lehetett. Megzörrent a kilincs. Bálint meggyújtotta a lámpát, s közönyös arccal körültekintett. Észrevette a névjegyet. Elolvasta, leült. — Milyen különös — gondoltam, — most azt hiszi, hogy egyedül van. Egy darabig élveztem a helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen, hatalmasan meredt elém a széles vállú, egészséges bácskai fiú. A lámpafény rásütött cigányos, fekete hajára. Meredt szemmel bámultam. Gyanútlanul mozgott. Megtörölte homlokát. Azután vizet ivott. Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag és formátlan. Most nem is sejti, hogy lesik. A tevésevevése érdektelen és hitetlen. Az arca komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csúnya. Szeme körül piszokszínű, hamuszürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen, amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr megnyúlik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt csak akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk (Folytatása a 11. oldalon.)
