The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)
1958 / 3. szám
a magyar diák 11 A csőkai csata írta Móra Ferenc SE SZERI, SE SZÁMA annak a sok szép könyvnek, amit a magyar szabadságharcról írtak. Hát még a megíratlan történet mennyi, amit csak egyes vedékek szájhagyománya őrzött meg! Erdő az, nem patak, vagy legalább az lehetett, míg újabb zord idők el nem temették a negyvennyolcat meg a negyvenkilencet. Ezek közül a megíratlan hagyományok közül való a csókái csata is. Akkor hallottam, mikor még kerek volt a magyar világ. Aki mesélte, Farkas Szilárd az én regényemben is belementett csókái papom, már meghalt. De Krsztpogocsin Vládó szerb nemzetbeli célszerű szegény ember, aki meghitelesítette a történetet, még él, s tanú rá, akármilyen hihetetlennek is hangzik, így volt, ahogy következik. A csókái csata különben történetnek olyan kicsike, amilyen kicsike falunak Csóka. Odaát Torontálban, a Tisza mentén gubbaszt ez a jámbor kis falu, aminek úgy tudom, a nagy változásokban sem változott meg a neve. Csöndes, békességes magyarok lakták negyvennyolcban. Jó macskaugrás hozzá egy másik kis falu: Szanád. Azt meg csöndes, békességes szerbek lakták. Csókái magyaroknak, szanádi szerbeknek soha világéletükben semmi bajuk nem volt egymással. A szanádi asszonyok a csókái Tiszára jártak le vízért, a csókái gyerekek pedig a szanádi füzesbe jártak át szedrezni. S mikor a fiatal magyar szabadságnak ellensége támadt, a járásbeli emberek mind a két faluból elmentek az egy hazát szolgálni. Akik meg otthon maradtak, azok szántogattak, vetegettek, szép békességben s amikor pihenőre tértek, igaz srívvel könyörögtek az Istenhez, hogy minél előbb vezéreljen haza mindenkit a maga tűzhelyéhez. Mire azonban a kalászok aranyát lengette a szél a búzamezőkön, nem volt, aki learassa azokat. Az embereknek eszükbe sem jutott a földanya, aki kenyérrel fizeti meg a sebeket, amiket gyermekei ekével hasítanak rajta. Piacon, utcasarkon karéjba verődtek az emberek s lángolt a szemük, égett az arcuk a haragtól. — A rácok az ellenséghez álltak! —• Rázták az öklüket a csókái magyarok. — Mink vagyunk itthon és ők akarnak kiirtani bennünket.! — Az ám, ha hagynánk magunkat! — Cudar világ lesz, — súgtak búgtak a szanádi szerbek. A magyarok földönfutókká akarnak tenni bennünket. — Az ám, ha hagynánk magunkat! S a szanádi asszonyok nem jártak többé vízért, a csókái gyerekek nem mentek többét szedrezni a szanádi füzesbe, pedig a szeder soha se volt olyan nagyszemű, mint azon a nyáron. Mikor a pitypalattyok legszebben szóltak a ringó vetésben, Csókán is, Szanádon is leszedték az emberek a kaszát a padlásablakból, ki is fenték élesre, de nem búzát aratni, hanem embert kaszálni. Verőfényes, áldott nyári délután volt, mikor a két falu megindult egymás ellen. — Hát a kis bice-bocától el se búcsúzik kelmed? — törülgette a könnyét a csókái bíróné, mikor az ura kötözgette az Isten tudja hol szerzett rozsdás kardot. A kis bice-boca Mariska volt, virágszemű kislányuk a csókái bíróéknak s búcsúzott volna is tőle az apja, de Mariskának egyszerre nyomaveszett. Százan százegy felé szaladtak keresni, elszéledt az egész falu, de nem lelték se hírét, se hamvát. Öreg este lett, mire megint beesteledett a csatának is. Bizonyosan a rácok kezére került! — hörögte kétségbeesetten a bíró. — Hanem most már az Isten legyen nekik irgalmas! Dehát a szanádiaknak sem volt álmuk azon az éjszakán. Mert az ő bírójuk Milicája is elveszett éppen a hadbaindulás előtt. Ég nyelte-e, föld nyelte-e, nem találták sehol, pedig mindent tűvé tettek érte. — Biztos, hogy a csókái magyarok csalták el, forduljon el tőlük a csillagos ég! — törülgette verejtékes homlokát az apa. S egész éjszaka talponállva leste, lehet-e már indulni kegyetlen hadba. Harmathulla j tó hajnalhasadásra már mind a két falu odakinn volt a mezőkön. Még a kutyák sem maradtak otthon. Ott sündörögtek a gazdáik körül s meg nem tudták érteni, miért kapnak annyi rúgást. Piros hajnalsugarak vidáman táncoltak az éles kaszákon, a nádasokban kelepelő gólyák barátságosan kívánták egymásnak kedves egészségére az éjszakai nyugodalmat s hajnali pirosság, gólyakelepelés, pitypalattyszó mind ezt mondta: — Emberek, szeressétek egymást, mint ahogy a Teremtő mindnyájatokat szeret. Az embereken azonban nem fogott a hajnal szava. Kemény léptekkel marsoltak előre s összehúzott szemöldökkel lesték, feketéllik-e már az ellenség. Éppen a határdomb tövében értek össze. Nem is ők, hanem a csókái, meg a szanádi kutyák. S mikor az emberek már lekapták a vállukról a kaszát, a szanádi bíró szűrébe is belekapott a Bodri kutya, a csókái bíró nadrágját is megrántotta a Tisza kutya. / Ham ham hammar, ham ham hammar! — bíztatták előre gazdáikat. A két haragos ember odalépett az árokpartra s hirtelen visszahökkent mindkettő. Az árok fenekén a lapulevelek alatt ott aludt édesen Marika meg Milica. A nagy hadi készülődésben elbódorogtak hazulról, aztán összetalálkoztak és eltévedtek a vetések között. Ahol az este rájuk borult, el is aludtak, egymásra borulva, mint az oltáron az írott angyalok. Marika szanádi búzavirágokat szorongatott a csöpp tenyerében, Milica fekete hajában csókái pipacsok piroslottak! S mind a kettőnek maszatos arcocskáján harmatgyöngyök ragyogtak, amiket a tiszta kék ég hullajtott rájuk. A két apa szét akarta rángatni az alvó gyerekeket. Mind a kettő felnyitotta a szemét s még összébb bújtak álmosan hunyorgó pillákkal. Marika szólalt meg előbb. Elfintorította a bimbó száját és rámutatott az apja kardjára: — Ejnye, de csúnya nagy bicskája van édesapámnak, ugyan tessék elhajítani! És a csókái bíró elhajította a rozsdás kardot. — Ejnye édesapám, — utánozta Milica is a pajtását — minek hordozza a vállán azt a nagy botot ? Erre a szanádi bíró is elhajította az öreg mordályt s helyette Marikát kapta az ölébe. A csókái bíró meg Milicát ölelte magához s egymás kezét fogva állt a két vezér a két sereg között. Le lett is erre olyan örömriadal, hogy a szanádi varjak mind a csókái határba repültek tőle, a csókái csókák meg a szanádiba. Ilyen szép csata volt a csókái csata. Weichinger Károly építőművész I. dijat nyert terve a Vörösmarty-téri Haas-palota újjáépítésére (lásd a tanulmányt az előző oldalon).
