The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)

1958 / 3. szám

10

a magyar diák

Építészet és

közvélemény

(Major Máté a budapesti műegyetem tanára, építész. Szinte az egyetlen volt 1956 óta aki következetesen kiállott a haladó szellemű alkotások mellett, még akkor is, ha ezért a “kozmopolitizmus” vádjával illették. Ez a cikke a “Kortárs” című folyóirat 1957 decemberi számában jelent meg.)

RÉGEN VOLT olyan tervpályázat Magyarországon, mely annyira megmozgatta volna a közvéleményt, mint a Vigadóé. Ennek a közvélemény-mozgásnak mindenekelőtt egy rendkívül örvendetes és pozitív oldala van: a magyar közönség, úgy látszik — annyi közömbösség, annyi műemlék-pusztulás, sőt pusztítás után — kezdi felismerni történelmi épületemlékeinek óriási jelentőségét, és — annyi rossz épület és elrontott épületegyüttes után — kezdi felismerni az új épületnek, az új épület városbailleszkedésének, az esztétikus városkép-alakításnak fontosságát a nemzeti kultúrában.

Van azonban ennek a közvélemény-mozgásnak egy kevésbé örvendetes, negatív oldala is: és ez ahogyan, amilyen gondolatekkal, érvekkel, és — miként a közvéleményének hangot adó sajtó és rádió megnyilatkozásaiból kiderül — amilyen egyoldalúan, felületesen, tájékozatlanul, de rendkívül élesen és határozottan állást foglal a tervpályázat zsűrijének döntésével szemben. Az építészeti közvélemény hiányának lényeges okát a sajtóban — és a rádióban — kell megjelölnöm.

A közvéleményt alakító tényezők felelőssége

Sajtónk és rádiónk — (legalábbis az építészet problémáiban, s ezek között vannak igen nagy és komoly problémák) feladatét alig tölti be.

Néhány év előtt egy heti újságban olvashattunk egy kiváló, fiatal, kezdő, de nagy tehetségű amerikai építészről, bizonyos Frank Lloyd Wright-ról, akitől sokat várhat a 20. század építészete. Nemrég pedig arról értesültünk egyik — talán százezres példányszámú — napilapunk színes kishíréből, hogy egy hóbortos amerikai, akinek farmján rendkívül elszaporodtak a marhák, legelői kiterjesztésének érdekében New York egy részének lebontását javasolta és azt, hogy az ily módon hajléktalanná-váltakat mérföld magas felhőkarcolókba telepítsék. Érdekes névegyezés, hogy ezt a hóbortos amerikait is Frank Lloyd Wrightnak hívják.

Az igazi Frank Lloyd Wright ma közel 90 éves, néhány év előtt sem volt tehát túl fiatal és kezdő, sőt világhírét — mondhatni — “úgy-ahogy” már összekalapálta. És ma sem nevezhető egészen hóbortosnak, ha valóban fel is vetette a mérföldes acéltűlakóház — “utópiáját”. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról a tényről, hogy sok, a maga korában hóbortos javaslat, közvetlenül vagy közvetve, hatalmas előrelendítőjévé vált az emberi kultúrának. S arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ha talán a mérföldes felhőkarcoló nem is feltétlenül megvalósítandó gondolat, de már a mai technikai feltételek mellett is megvalósítható. Aki napjainkban olvassa a sajtót, éppen arról értesülhet, hogy az utópiák megvalósulásának csoda-világát éljük.

A Vigadó újjáépítésének feladatai és

nehézsége

A Vigadó-tervpályázat problematikájának csak egyetlen, de egyik legjelentősebb problémájáról kell beszélnem. Ez a probléma: egy meglévő, erősen romos épülettömb újbóli hasznosítása — ezzel megmentése a továbbpusztulástól — és a romál- 1 pót miatt csorba-csúnya városkép újjáteremtése. A hasznosítás módja, a tervpályázat programjában feladott lecke szerint, a Vigadó egykori, nem jól betöltött (akusztikájában gyenge, férőhelyében szűk) funkciójának visszaállítása: nálunk annyira hiányzó, korszerű hangverseny-épületté alakítása lenne.

A Vigadó tömbje két épületből áll, a Dunapart felőli oldalon a magyar romantika átlagból magasan kiemelkedő remekéből, a tulajdonképpeni Vigadó-ból, Feszi Frigyes alkotásából és a Vörösmarty tér felőli oldalon az úgynevezett Haas-palota értéktelen eklektikus épületéből.

A tervpályázat kiírása a Vigadó műemléki értékeinek minél tökéletesebb megőrzését, eredeti állapotába való helyreállítását és a Haas-palota lebontásának, eltakarításának szükségszerű voltát jelentette. De a magyar építészek java és többsége számára — a közelmúlt negatív tapasztalatai után — az sem lehetett kérdéses, hogy a megmaradó réginek, a műemléknek újból teljes tömbbé kiegészítése, egybekomponálása az újjal, csak mai módon, csak a korszerű építészet eszközeivel — anyagaival, szerkezeteivel, formáival — történhetik. A

19. század építészetének hangjára csak a

20. század hangja felelhet, különben ismét menthetetlenül belesodródunk az archaizálásba, az eklektizálásba.

Korszerű építészetet

A 12-15. században Európa-szerte a gótika a korszerű az építészetben. A gótika Franciaországban alakul ki, ott teremtik meg az első karcsú kőszerkezeteket, a bonyolult támív-támpillér rendszert, mely először szabadítja fel az építészetet a súlyos, tömör falak nyűge alól és csodálatos, tiszta, áttetsző tereket teremt. A korszerű, román stílusban formált szentélyekhez gótikus hosszházakat kapcsolnak, román templomokra, világi épületekre rárakják a korszerűség képzetét keltő gótikus részformákat. Nyilván akkor is vannak konzervatívok, a közvélemény egy ideig akkor is ellenáll az újnak, de az új mindig diadalmaskodik.

S most ugorjunk néhány évszázadot. A barokk idején egy pillanatra sem probléma, hogy a gótikus templomba barokk oltárokat, hogy a gótikus szentélyekhez barokk hosszházat építsenek, hogy a reneszánsz templomra barokk homlokzatot ragasszanak, s hogy román-gótikus-reneszánsz épületeket teljesen megújítsanak a barokkban.

Mindez természetesen nem valami tudatos tevékenység, nem valami helyes történetszemlélet következménye — mert ilyen akkor nincs, nem lehet — csupán ösztönös hozzáállás a problémához. De éppen ez a hozzáállás milyen nagyszerű tér- és utcaképeket, városegyütteseket teremtett. Egy tér körül, egy utca során sokszor gótikus, reneszánsz, barokk épületek állnak békén egymás mellett, és mégis micsoda atmoszférája van e tereknek, utcáknak! Az ember szinte érzi a történelem lüktetését, a kultúra-alakulásfejlődés roppant folyamatának sodrását. De csak azért, mert minden szakasza, lépcsője e fejlődésnek “mert” és “tudott” korszerű lenni.

S vajon egy korszerű homlokzat elrontja-e a Vörösmarty tér “egységét”, ahogyan ez a közvéleményben szintén felmerült? Ez a tér legfeljebb annyiban egységes, hogy minden oldalán kb egyforma magas házak állanak. Közülük talán legértékesebb lenne a tér északi oldalát lezáró, Hild József alkotta, mai Gerbaud-épület, melynek szolid klasszicizmusát a szecesszióban eléggé elrontották. Kívüle még az eklektika, a szecesszió idején és a két világháború közti időben épült un “modern” házak bizonyítják, hogy egyik kor sem törődött sokat a tér egységével.

A korszerű építészetnek mintáit elsősorban a nyugati országokban láthatjuk, s így velünk, propagálóival szemben, ismét könnyen felvethetik a kozmopolitizmus becsempészésének, különösen az elmúlt években jelszószerű és közkeletű vádját.

Azonban ha mi átveszünk mindent, ami Nyugat építészetében — anyagokban, szerkezetekben, technikában és funkciómegoldásukban — jó, és a magunk helyi, népi, életformabeli stb. adottságai alapján merészen és önállóan kísérletezünk az átvett újjal, korszerűvel, a tényleges haladást szolgáljuk és csak a tájékozatlanok, a rosszhiszeműek, a tehetségtelenek vádolhatnak a kozmopolitizmus becsempészésével.