The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)
1958 / 3. szám
2. évfolyam No. 3 Arany János: Emlékezés Petőfire ...De nyugszik immár csendes rög alatt, Nem bántja többé az “Egy gondolat”. Mely annyit érze, hamvad a kebel, Nyugalmát semmi sem zavarja fel. A lázas álom, a szent hevülés, Ama fél jóslat... vagy fél őrülés, Mely a jelenre hág, azon tipor S jövőbe néz — most egy maréknyi por. De jól van így. Ő nem közénk való — S ez, ami fáj, ez a vigasztaló. A könny nem éget már, csupán ragyog; Nem törlőm még le, de higgadt vagyok. Gyakran, ha az ég behunyta már szemét, Gyakran érzem lobogni szellemét. Szobámba leng az a nyílt ablakon, Meg-megsimítja forró homlokom. Hallom suhogni könnyű lépteit És önfeledve ajkam szól: te itt?... S döbbenve ismerek fel rajzomon Egy-egy vonást, mit szellemujja von. “Övé! kiáltom, itt, ez itt övé: A szin erős, nem illik együvé.” És áldom azt a láthatlan kezet... Mulass velem soká, szelíd emlékezet! Bakucz József: Március Meghalt. Leszúrták. Elég egyszerű. Gyerekkoromban láttam a pikát, vagy, ha nem azt, hasonlót. Hétfejű sárkányként mégis folytatta tovább, hisz bár tiltották verseit Bachék — melyik nagy költő volt veszélytelen? — mindenkinek csak nem jutott nyakék, ki zárt ajtónál, sűrű éjjelen, lámpát se gyújtva, nem is hangosan, még halkan sem, a gondolt gondolat kútjába, melyben visszhang sem fogan —Akasszátok fel a királyokat! — sziszegte, súgta — s később, félelem nélkül, szavakkal, egyre-egyre több kiáltja, zúgja mind a négy elem nyelvén, hogy Bécsben nyílnak börtönök, mint a virág, maguktól... Jaj, de kár, hogy ő maga már nem érhette meg... Mondják, ha el nem éri a halál olyan korán, még milyen meredek pályát nem irt volna csillagja le! Mindegy. Hogy miért távozott s hova tűnt el szeme és tiszta szelleme, sem űrhajó, sem atomfizika utol nem éri és nem fejti meg. Ezt még anyák sem. Ilyen egyszerű: volt és nincs. Kérlek, ugye értitek, hogy élnem szégyen — s hogy szám keserű?
