The Hungarian Student, 1957 (1. évfolyam, 2-8. szám)
1957 / 3. szám
10 Magyar Diáktájékoztató BESZÁMOLÓ SCHWECHATROL Megjelent a Bécsi Magyar Híradóban. A menekültkérdés arculata egyre változik. November elragadtatásának aranyozó fényei elhalványodtak, s jött a józanság, a közömbösség, sőt már-már a türelmetlen kiábrándultság lapos pislogása. Az idő elrohant a forradalomtól, de még 45.000 magyar él Ausztriában április végén. Él ezer vággyal, száz igénnyel, sok testi és lelki szükséglettel. Legtöbbje tömegszálláson, idegen népek fiainak gondozására bízva. Megunták már egymást? És főleg: mit cselekszenek ? Előttem áll a schwecháti példa. Fiatal magyarok élnek itt egy öreg kastélyban. Többnyire főiskolások. Beköltözésük mintegy jelképe sorsuknak: a szovjet barbárság elöl menekültek. Schloss Altkettenhof a szovjet megszállók által elhagyott és alaposan helybenhagyott épület. Most renoválják. A szépítésben, az otthonnávarázsolásban a magyarok is résztvesznek. Orosz csizmák nyomán magyar fiú lépked a parkban, virágágyat gereblyézve. A zászlórudon három nemzet lobogóját lengeti a szél. Magyar, osztrák és holland színeket. Három nép jóakaratu fiai fogtak össze, hogy itt emberhez méltó élet folyhasson. Az osztrák Belügyminisztérium bocsájtotta rendelkezésre az épületet, és javíttatja már hónapok óta. És hogy itt mi történik, állandóan figyelemmel kiséri. A látogatók között ott volt már Grubhofer államtitkár, Liehr miniszteri tanácsos, és más osztrák vezető személyiségek. Minden mást a hollandok adnak. A Holland Vöröskereszt utján a holland nép barátsága, szeretete átalakul itt ízletes ebéddé, vasárnapi csokoládévá, orvosi segítséggé, szórakoztató filmmé, angol nyelvtanfolyammá. Sok mindenre van egy embernek szüksége. És a derék hollandusok mindenre gondolnak. Melegvíz, mosópor, vasaló, varrógép, szótár, ing és cipő, ez mind kell. És szeretet. Ök erre is gondolnak? Nem. Azt hiszem ezt inkább a szivük diktálja. Hogyan kell odaadni egy narancsot, hogy az ne könyöradomány legyen? Ez már kívül és felette áll a kötelesség, még az önként vállalt kötelesség szabályainak is. Láttam, amikor az egyik khaki egyenruhás vöröskeresztes nővér horgászfelszerelést hozott az egyik magyar kisfiúnak. És láttam, hogy mindketten boldogok. Közömbösség? Türelmetlenség? Nem, ezek nem ők. Józanság. Ez inkább. A szeretet józansága, amely tudja, hogy az ember: ember. Se nem kevesebb, se nem több. Még akkor sem, ha hős volt Budapest utcáin. Akkor is enni kér, és menekülése után 150 napra is. Akkor is várja a konzuli behívót az orvosi vizsgálatra. Akkor is vannak rossz napjai, mikor terhére van a környezetének, és akkor is meghatódik egy szép Petőfi vers hallatán. Megértő józan szeretet árad a holland vöröskeresztesek tetteiből, lankadatlanságából, türelméből. A magyarok? Ha a piros bécsi villamos ilyen messzire kifutó kocsijában idegeneket látsz nagy csomagokkal utazni, biztos lehetsz, hogy Schwechát uj magyar lakói. “A sör városa köszönti Önt.” Olvassák kíváncsian a vasúti átjáró után, és hamarosan meg is ízlelik a friss “Schwechater”t, valamelyik barátságos Gasthauseban. Az utcára lépve ezüstös utasszállítógép suhan egyre alacsonyabban fejük felett, hogy a közeli nagy repülő téren földet érvjen. Barátaikra kell gondoljanak, akik már elrepültek. Kissé szorongó szívvel térnek haza ilyenkor. Bent már megszoktak. Az első emeleten társalgó, előadóterem, iskolaszoba várja a szórakozni és tanulni akarókat. Ez utóbbiak kevesebben vannak a kelleténél — hallják nem egyszer Vazul atya szemrehányását. Páter Végvári Vazul, a fáradhatatlan ferencrendi szerzetes minden cselekedetével a magyar ügyet szolgálja. Ezt mindenki elismeri. De már kevesebben követik tanácsait. Miért van ez így? A nyelvtanulás. Az ittlévők legtöbbje tovább szeretne tanulni, ösztöndíjat kér a világ különböző országaiba. Mégis a nyelvtanfolyam nehezen halad. Pedig a tudás fegyverét kellene most igazán élesre csiszolni. Ebben a harcban ne bukjon el egyetlen magyar egyetemista sem. Több akarat, felelősségérzet, valóságlátás! Ehhez sok minden hozzásegít. A napirend katonás. Fél hétkor ébresztő, és az álomszuszék fél nyolckor már nem kap reggelit. Minden pontos, beosztott itt. A száraz keretet lélekkel, tartalommal megtölteni, az már a lakók feladata. “Flüchtlingslager” szerepel a hivatalos bélyegzőn. De csak ezen. A közösség önérzetesen többnek tartja lakhelyét, kollégiumnak nevezi. És valóban több mint láger. Hála a vendéglátóknak, a fenntartóknak, és azoknak, akikért mindez van. A magyaroknak. Sok szép dolog történik ebben a kollégiumban. Tehetségek bontakoznak ki a szemünk előtt. Képzőművészek dolgoznak. Zenészek gyakorolnak. Leendő mérnökök terveznek. És vannak egymásratalált szerelmesek is. Sokan szorgalmasan tanulnak. Ez a hely mindenki számára csak átmenet, mégis kialakult egy légkör amely mindenkinek kellemes. Ez a hely nem jellegtelen, nem széteső, innen nem menekülnek, hanem jó emlékkel visszaírnak. Jönnek a levelek északról és délről. Eleinte csak örömmel, megelégedéssel tudomásul vették azok, akik felelősségteljes szerepet vállaltak a kollégium életémnek vitelében, hogy úgy látszik nem dolgoztak rosszul. Mert a messzi Svédországból már igazán érdektelenül, tehát őszintén kellett, hogy írjon egy magyar kislány: szinte honvágyat érez Schwechat után. Azután rájöttek, hogy az eltávozottak tapasztalatait kitünően lehet értékesíteni a még ittlévők érdekében. Általános jelenség, ez érvényes minden táborra, hogy a kivándorlók bizony édeskeveset tudnak azokról az országokról, amelyek közül választhatnak. A fontolgatás így gyakran nem a valóság talaján érlelődik döntéssé. Pedig mennyit lehetne mindenütt tenni a csalódások megelőzésére ! Az öreg kastélyban pezseg az élet. Most egy műsoros napra készülnek. Ha szép lesz a kert, elkészül a sportpálya, egy napon reggeltől estig tartó szórakozás vidámit mindenkit. Szükség van erre is. De Altkettenhof ’akóiban mind inkább meggyökeresedik az a meggyőződés, hogy bárhol a nagyvilágon a szürke hétköznapokon kell ezután helytállni a maguk boldogulására és a magyar név dicsőségére. Viszontlátásra, integet az udvaron a három nemzet zászlója. Schwechat, a sörváros számít újabb látogatására, kiált a távozó után egy élelmes reklámtábla. Viszontlátásra, reménykedünk magunk is, egyszer útban hazafelé. Szathmáry Iván