The Eighth Hungarian Tribe, 1985 (12. évfolyam, 1-11. szám)

1985-11-01 / 11. szám

Orvosi gyakorlat és természettudományos gyűjtés közben készül útja folytatására: „Fél év múlva Sydney-ből Japán fővárosaiba szándékozunk utazni, s e célból már erősen tanulmányozom a Japan and her people című munkát, valamint az ottani nyelvet is. Már némi biztatást kaptam, hogy egy ottani vaspályánál állást kapok ..

A tervezett út azonban elmaradt, s Kempf doktor öt évig Ausztráliában maradt. Orvosként működött tovább, de hatással volt rá az is, ami annyi munkást és kivándorlót, reménykedőt és reményét vesztett embert csalt akkor a világ túlsó végére — az ausztráliai aranyláz.

(VelSqíp-Meddig lakom Itt, nem tudom. De úgy kell már a nyugalom, ablak és föslmény a falon, könyv és gyümölcs az asztalon s az az ártatlan kényelem, hoay itt s beszélget velem néhány barátom, őszülő és ifjú, akiket elvitt a förgeteg, de meghozott a jriidő.

ILLYÍS GYULA

Bogát! Péter

„BOLTÍVEK TEHERBÍRÁSA”

MAGYAROK

NYOMÁBAN

I. Dr. Kempf, a világjáró

„Mi 1865. augusztus 8-án Kuxhaven német kikötőből, ámbár nyugati ellenszél mellett, az Északi tengerre léptünk. . ." így kezdődik dr. Kempf József első beszámolója világ körülinek szánt útjáról, a Vasárnapi Üjság 1867. január 6-i, I. számában.

A mai hírközlés gyorsasága mellett nem tűnik fel túlságosan frissnek a csaknem másfél esztendős eltolódás az esemény és a tudósítás között. Csakhogy, ennek — egy híján — éppen száztíz esztendeje. Akkor a hírek, akárcsak az emberek némileg lassabban jártak.

Dr. Kempf József hazánkfia világ körüli útra indult, mégpedig úgy, hogy ezt az akkor sem olcsó utazásnak a költségeit útközben, munkájával keresi meg. Kalandjairól és tapasztalatairól azért maradhatott fenn tudósítás, mert az orvos történetesen a Vasárnapi Üjság buzgó kiadóbivatali pénztárosának, Küzdi Albertnek volt a testvére, s élményeiről rendre beszámolt fivérének, aki a leveleket közzétette a lapban.

A vállalkozó szellemű orvos „egy bátor lelkű nő, Szalay Erzsébet társaságában adta magát a világ körüli útra”, mely tény ugyan romantikus találgatásokat ébreszt a késői utódban az utazás indítékai felől anélkül, hogy ez irányú kíváncsisága kielégülne. Egyszóval Kempf doktor elszegődött hajóorvosnaik a „La Rochelle” nevű vitorlásra, amely német kivándorlókat szállított a távoli Ausztráliába. Az utasok azonban még el sem hagyták Európát, mór súlyos megpróbáltatásokat kellett elszenvedniük. Olyan viharba kerültek, hogy kilenc napig vesztegeltek Calais közelében, míg végre elindulhattak Madeira szigete felé. Dél-Afrikában, a Jóreménység fokánál egész hónapot töltöttek, s újabb húszorvöt napi vitorlázás után, viharok és jégesők közepette, éppen karácsony estéjén érték el Ausztrália partjait.

Közben a hajón tífusz tört ki, ezért vesztegzár alá helyezték utasait, ami ugyan napi egy guinea fizetéssel, valamint teljes ellátással növelte Kempf doktor jövedelmét, a veszteglés további késedelmet okozott, és a 411 utassal együtt csak 1866. február 2-án léphetett partra, s jutott Brisbane-be. „Az egész utazás alatt a hajón 72 halottam volt, 14 gyermek pedig a hajón született. ..” Ez az egy mondat többet árul el a kor kivándorló szegény tömegeinek sorsáról, mint kötetnyi leírás.

Állítása szerint, noha Ausztráliában akkor már szép számmal éltek magyarok, Queenslandben ök voltak az elsők „kik mióta talán a világ áll, e földre léptek”. Felvette különböző járandóságait, és ‘a queenálandi királyi orvosi karnál vizsgát tett, hogy engedélyt kaphasson orvosi gyakorlat folytatására, mint „orvos-sebész és a bölcsészet tudora... Ezt mindjárt azon nap már el is kezdtem, mert Wittgenstein itteni cukrász fia combját törvén, i-trt azonnali orvosi segítségemet vették igénybe.” Ezután 125 fontért megvette egy távozó orvos házát, bútorait, gyógyszertárát.

Page 14

Beke György, az erdélyi magyar irodalom „száguldó riportere” egy évtizeddel ezelőtt igen nagy vállalkozásba fogott: elhatározta, hogy nagyobb tájegységek szerint mutatja be Erdély magyarlakta vidékeinek életét. Több ezer kilométert járt be sötétzöld Skodájával, művelődési házakat, iskolákat, termelőszövetkezeteket és gyárüzemeket látogatott, dolgozó emberek, tanácsi vezetők, pedagógusok és önkéntes népművelők egész seregével ismerkedett meg. Tiz esztendő alatt négy vaskos riportkónyvben adott számol tapasztalatairól és kutatásairól.

A „monografikus" igénnyel készülő riportsorozat rendre áttekintette a szilágysági, a Fehér megyei, a beszlerce-naszódi és — most — a szatmári, valamint a maramarosi magyarság köznapi életéi és művelődését, gondjait, törekvéseit. Az elvégzett munka már méreteiben is tekintélyes, az eddigi kötetek gazdagsága bizalmat kell az egész — nyolc-tíz kötetre tervezett — sorozat iránL az írói-riporteri vállalkozás fölött, biztató példa gyanánt, bizonyára Orbán Balázs nevezetes székelyföldi „leírásának" csillaga lebeg.

Az új riportkötet, a „Boltívek teherbírása”, olyan természeti tájról és sok évszázados kultúráról ad képet, amellyel az inkább Belsó-Erdély iránt érdeklődő szociográfiái irodalom viszonylag kevesebbet foglalkozott. Pedig természeti szépségekben és történelmi emlékekben gazdag á szatmári és máramarosi vidék: keleten a Kárpátok hegylánca határolja, nyugaton a tiszai alföldbe olvad, patinás régi városok (Nagykároly, Máramarossziget) és modern ipari központok (Szatmár, Nagybánya) ékesítik; nyelvek és kultúrák találkozása, együttélése teszi mozgalmassá.

E mozgalmas világot ismerteti meg velünk a kolozsvári iró-riporter, midőn sorra járja a misztbányai ércfejtésl, a nagybányai és a szatmári magyar iskolákat, az avasi termelőszövetkezeteket, s beszámol a szatmári és máramarosi emberek és emberi közösségek teremtő munkájáról, az anyanyelvi kultúra fenntartása érdekében végzett erőfeszítéseiről.

Könnyen ismerkedik, s abból, ahogy felidézi az alkalmi párbeszédeket, érezni lehet: hamar szóra tudja bírni az ismeretlen embereket. Ilyenkor szinte mindig a nemzetiségi iskoláztatás, a magyar népművelés, a nemzeti hagyományok ápolása iránt érdeklődik. Szociografikus hitelességgel, egyszersmind publicisztikai szenvedéllyel ad képet a nemzetiségi élet és kultúra gondjairól, törekvéseiről.

A magyar-román együttélés köznapi tapasztalatait, illetve a szalmári-máramarosi tájon élő más nemzeti-nyelvi kisebbségek helyzetét is fel akarja deríteni. A „kisebbségi humánum" szellemében mulatja be a szatmári svábok, a máramarosi ukránok és zsidók küzdelmes életét, s azokat a köznapi munka világában születő természetes emberi kapcsolatokat, amelyek összefogják ennek a sok nyelvű és sok nemzetiségű történelmi tájnak a lakosait.

A táj valóban történelmi: valamikor az erdélyi fejedelmek katonái, majd Rákóczi kurucai vívták itt harcaikat, háborúk és pusztítások gá/ollak ál e vidéken, de a békés munka is létrehozta a maga nagyszabású emlékműveit: kezdetben várkastélyokat és templomokat, aztán iskolákat, múzeumokat, gyárüzemekel. Beke György a mai élei mögöttes terében mindig felidézi a múlt nagy alkotó egyéniségeit és történelmi eseményeit. Miszlólfaluban Tótfalusi Kis Miklós, Nagybányán Hollósy Simon. Maramarosszigelen Juhasz Gyula, Költőn Petőfi, Érmindszenten Ady emlékeit kutatja fel a tajban és lakói emlékezetében. A történelmi múltnak a jelenben is érvényes tanulságára és gondozásának szép kötelességére figyelmeztet a könyv jelképes értelmű címe is: a szatmári-máramarosi táj fölé magasodó képzeletbeli „boltív" egyik szára Kővár romjai közül emelkedik „a történelem egére", másik szárát a nagymajlényi síkságon látja, ahol a kuruc háború véget ért.

Ez a boltív a táj küzdelmes történelmét jelképezi, de jelképezi a rajta élő emberek mai erőfeszítéseit is: „Kötőanyaga az. érzelem és öntudat, ezt pedig nem mállasztja semmilyen idő. Olyan szilárd és akkora teherbírású (...), hogy még (...) a tragikus történelem súlyát is magára veheti."

Pomogáts Béla Eighth Hungarian Tribe